JÁTÉKTESZT: Predator: Hunting Grounds

Dzsungelharcra indultunk, de csalódottan tértünk vissza.

Nem szép dolog egy tesztet egyből a negatívumokkal kezdeni, de bizonyára mindenki legörgetett már a végére, és hát a főoldalon is látszik az értékelés. Sajnos egyértelműen kijelenthető, hogy a Predator: Hunting Grounds nem váltotta meg a világot. Pár nap híján egy esztendeje jelentette be a Sony a State of Playben, hogy készül a játék, s ha őszinte akarok lenni már akkor sem értettem, hogy mitől lesz majd népszerű.

Egy aszimmetrikus shooterrel van dolgunk, amit kibontva azt jelenti, hogy egyik oldalon adott a Ragadozó maga, a másikon pedig egy csapat speciálisan kiképzett katona (szigorúan négy fő), akik élet-halál harcot vívnak Dél-Amerika dzsungeleiben. A játék csak multiplayert tartalmaz és ezzel el is érkeztünk az első nagy bökkenőhöz. Ugyanis már a bejelentésnél látszott, hogy ezzel a lépéssel nagyjából az érdeklődők felét el is veszítették.

A téma eleve ordít egy frankó single player kampányért, egy hangulatos, jól kivitelezett sztori módért. Már csak azért is, mert amíg a “kortárs” Alien egy rahedli feldolgozást kapott (nemcsak videojátékként), addig a Predatorral egy kicsit mostohábban bánt a sors. Ennek kapcsán igény persze volna egy jó játékra a franchise keretein belül, s valószínűleg pont ez lehetett az az érv, aminek a kedvéért a PlayStation brand őrzője áldást adott az amúgy (valljuk be) nem túl acélos fejlesztőbrigád, az IllFonic (Friday the 13th: The Game) munkájára.

A végeredmény viszont a legfinomabb jelzőkkel operálva is sajnos csak középszerű lett, s ez már az egy hónappal ezelőtti open beta során is jól látszott. Grafikailag sajnos semmi különöset nem mutat a játék. Nem mondom hogy csúnya, de egy Sony exkluzívtól más szintet várna az ember. Inkább az átlagos a jó szó rá, semmi olyan nincs benne, amit már ne láthattunk volna évekkel (vagy kis túlzással akár egy évtizeddel) ezelőtt egy hasonló játékban és ez sajnos a játékmenetre is maximálisan igaz.

Legalábbis a katonákat választva igazán semmi különleges meglepetés nem ér majd minket. A fegyverarzenál az elvárható szintet hozza, igazi meglepetés nélkül. A kapott objektívák változnak ugyan, de nagyon egy kaptafára hajaznak. Menjünk el egy táborba, faluba és iktassunk ki valakit. Pusztítsunk el kényes adatokat tároló szervereket, vagy csak lőjünk szét ládákat. Több feladat pedig egyszerűen annyiból áll, hogy huzamosabb ideig kell valamit csinálni (pl. adatokat letölteni), amíg özönlik az ellenség a nyakunkba – nem túl eredeti.

Az elején nem is igazán tettem mást, mint a társakat követtem, s a szövegeket el sem olvasva csináltam, amiket ők is, robotként nyomogatva a gombokat, majd egyszer csak vége lett a menetnek. Merthogy a dolog mindig egy kaptafára megy: a kommandósoknak elérni a pálya végi helikoptert, vagy esetleg likvidálni a Predatort (utóbbinál esetleg a dög önmegsemmisítő rendszere okozhat minimális kihívást), a másik oldal pedig ugyanennek a pepitája : megakadályozni hogy a emberek a gonosz terveink útjába álljanak.

Sajnos a dolog hamar unalmassá válik, jót tett volna némileg fantáziadúsabb feladatsor, izgalmasabb átkötő sztorik (esetleg jelenetek), valamint többfajta és változatosabb setting. Az sem segít, hogy van fejlődési rendszer a játékban. Klasszikus ladderrel van dolgunk, vagyis a pályák végén XP-t kapunk, melynek függvényében szintet léphetünk, ami új fegyverekhez, modokhoz, komolyabb felszereléshez, és új képességekhez nyitja meg a kaput. Mindez azonban nem segít a monotonításon, pláne hogy azokat a cuccokat, amelyek még akár izgalmasabbnak is mondhatóak, csak jó pár órányi játék árán tudjuk kifarmolni. Megszerzett pontjainkból ládákat is nyithatunk, ezek azonban csupán kozmetikai upgrade-eket rejtenek, amikkel szebbé, vagy legalábbis egyedibbé varázsolhatjuk a karakterünket.

Egy fokkal izgalmasabb a dolog, ha Predatorként játszunk. A nem tradicionális gameplay (ágakon suhanni, az ikonikus Predator cuccokat – mint az álca, plazmavető, spéci nézet – használni) izgalmas, de csak egy darabig. Egy idő után elmúlik az újdonság varázsa és itt is monoton szintlépés hajhászásba csap át az elsőre izgalmasnak tűnő kaland. Egész egyszerűen kevés az, amit a játék nyújt, nincs benne igazán olyasmi, ami odaszögezné a játékost, hacsak nem a téma megszállott rajongója. A gyenge AI, valamint a nem igazán tökéletesre csiszolt minőség és bugok sajnos csak tovább rontják az összképet.

Sajnos még a matchmakinggel is akadnak gondok. A katonák oldaláról még csak-csak működik a dolog, de volt pár fiaskó, mire játékba kerültem, Predatorként viszont eléggé megvárat a játék és olyan is előfordul, hogy a másik oldalon nem jön össze a négyfős csapat. Pedig mivel a játék PC-re is megjelent PS4 mellett (és van crossplay – a platformot a karakternév melletti kis ikon jelzi), még játékosból, érdeklődőből is volna elég, de a technikai problémák szintén nem a pozitív élmény felé billentik a mérleg nyelvét.

VERDIKT

Nem lesz meglepetés, hiszen ezzel kezdtük: a Predator: Hunting Grounds sajnos semmi olyat nem tud felmutatni, aminek láttán elégedetten csettintenénk. Na jó mégis, a főmenü nagyon ötletes és látványos (a Predator és egy katona igen közeli találkozásának kimerevített pillanata) – de azt hiszem mindez kevés az üdvösséghez. Nem mondom, hogy a játék rossz, de maximálisan középszerű. Ha semmi más lehetőségünk nincs, ideig-óráig el lehet vele szórakozni, de ne legyenek túlzott elvárásaink. Az árazás is kicsit eltúlzott, ha fele ennyibe fájna vagy free-to-play cuccként jött volna ki, nem egy nagynevű kiadó égisze alatt, akkor talán mindenki elnézőbb lenne. Így azonban csalódás és a kellemetlenebbik fajtából.