Ruben Fleischer és a Zombieland: A második lövés a bizonyítéka arra, hogy lehet egy évtizeddel korábban bemutatott filmhez folytatást készíteni.
Szerencsére a készítők ezúttal sem vették komolyra a figurát, és talán pont ezért imádtuk annyira az első részt. A Zombieland – A második lövés nagyjából pont annyi évvel játszódik az első rész után, mint ahány életünkből 2009 óta. Ez idő alatt Tallahassee (Woody Harrelson), Columbus (Jesse Eisenberg), Witchita (Emma Stone) és Little Rock (Abigail Breslin) négyes beköltözött a Fehér Házba, csak azzal nem számoltak, hogy a zombi lakta világ mennyire egysíkúvá vált az utóbbi években, mert bizony, egy idő után az ovális irodától kezdve unalmassá válik az elnöki rezidencia, a zombiölés sem jelent már különösebb kihívást főszereplőinknek, megtanultak együtt élni az agyhalott emberekkel, aki viszont nem békélt meg a helyzettel az Little Rock, aki szeretne világot látni. Lényegében ő adja a film alapkonfliktusát is: a csajok szó nélkül lelépnek Washingtonból, ezt követően pedig Little Rock megismerkedik egy hippi zenész sráccal, így később nővérét is lepasszolják, hogy közösen róják az utakat. Értelemszerűen Little Rock testvére halálra aggódja magát, visszamegy Washingtonba feltankolni, hogy a csapattal együtt induljanak kishúga felkutatására.
A Zombieland – A második lövés legnagyobb erőssége, hogy egy perce sem szeretne összetettebb lenni az első résznél, pedig a józan ész ellenkezőjét diktálta volna. Ám szerencsére a készítők nem estek ebbe a hibába. Eltelt tíz év, sokat változott a világ, mert az elmúlt években másról sem forgatnak, mint a zombiapokalipsziről, erre még a film is kitér, hogy mennyire elcsépelt lett napjainkra a téma. Talán azért volt akkora sláger a 2009-ben bemutatott Zombieland, ugyanis abban az időben kissé megkopott a zsáner, úgy is mondhatnánk, hogy elfogytak a zombik, de Ruben Fleischer remek időzítést választott a zombifilmek és a vígjáték ötvözésére. Arról már nem beszélve, hogy rendkívül ígéretes színészgárdával és nagyszerű forgatókönyvírókkal hozták össze a hollywoodi mércével mérve rendkívül kis költségvetésből elkészített Zombielandet.
A pazar szerelőgárdát igazolja az is, hogy az elmúlt években több Oscar-díj jelölést is kaptak, sőt, Emma Stone két éve bezsebelte a Legjobb nő színésznőnek járó aranyszobrot a Kaliforniai álom alakításáért, de Woody Harrelsonról és Jesse Eisenbergről sem tudunk rosszat mondani, mert bár nem díjazták őket még az Akadémia legrangosabb rendezvényén, azért még szeretjük filmjeiket. Egyedül Abigail Breslin lóg ki a sorból, merthogy az első rész óta felcseperedett Little Rockot nemcsak a történetben vesztették el, hanem Hollywoodban, hiszen miközben gyerekszínészként sorra kapta a szerepeket (Jelek, Neveletlen hercegnő 2. – Eljegyzés a kastélyban, Zombieland), addig az utóbbi időben komolyabb szerepekben nem láttuk, teljesen a háttérbe szorult, és ez a Zombieland: A második lövés szerepén is érződött. A hibát nem a jelenetekben kell keresni, mert hozta a kötelezőt, de valahogy mégsem jött át karaktere a filmvásznon, képtelenség volt azonosulni a kamasz tinivel, egyszerűen nem volt kisugárzása, amivel a néző azonosulhatott volna. Mekkora mázli, hogy ezt jól mérték fel a forgatókönyv írása előtt, és amolyan mellékszereplőként tért vissza. Ellentétben Stone, Harrelson és Eisenberg karaktereivel, akik az első rész után másodszor is sziporkáztak a szerepükben, a kémia piszkosul jól működött második alkalommal is a színészek között, és vitathatatlan, hogy Woody Harrelson élvezte legjobban a forgatást, és minden kétséget kizáróan Tallahassee karaktere lopja el a showt a többiek elől. Emma Stone sokkal kimértebb lett az első szereplése óta, akárcsak a való életben is az Oscar-díjas alakítása után. Jesse Eisenberg pedig hozza a sablonos játékát, amit lehet nem szeretni tőle?
Ha valakik tudják, hogy mitől döglik a lény, akkor az Paul Wernick és Rhett Reese forgatókönyvíró páros, mert nevük sokaknak a Deadpool franchise részei mellől lehet ismerős. Wernick és Rhett már a Deadpool 2. előtt realizálta, hogy az egyszer elsütött dolgoknál többre van szükség, ha folytatásról beszélünk, és ezt jól mérték fel a Zombieland: A második lövés történet megírása előtt is. Az alapötleten nem változtattak, maradtak a kissé buta, de szókimondó és road movie érzésnél, hogy főhőseink sokszor teljesen értelmetlen köröket futnak, de A második lövés szintet lépett. Az új Zombieland sokkal durvább lett elődjénél, mind – butább – történetben és a szavakat sem válogatják meg, ami éppen kijön a csövön. És erre még rátettek egy lapáttal Zoey Dutch (Miért pont ő?) Madison nevű karakterével, aki a „buta szőke nő” sztereotípia karakterét játssza, de azt annyira jól adja elő, hogy nem lehet nem szórakozni Madison filmkockáin. Pedig semmi újat nem adtak elő, Madisonhoz hasonló szőke nőt sokat láttunk már filmvásznon, de itt mégis működik, pedig mást sem tud csinálni, mint hogy egyre hangosabban kiabál, és csak minden szituációban súrolják a határokat, egyszer lőnek túl azon.
Ruben Fleischer folytatása hű maradt az első rész hangulatához, a rengeteg easter-eggel, a vágások, a szabályok, még a zenei aláfestés is a tíz évvel ezelőtti részt idézik a sok visszautalás mellett, és ha ehhez hozzávesszük az új rész zseniálisan megkoreografált jeleneteit és a látványosabb akciókat, akkor a Zombieland: A második lövés lett az a folytatás, amit tanítani kellene Hollywoodban.
VÉGSZÓ
A cél itt nem az első rész felülmúlása volt, hanem egy méltó, szórakoztató folytatás elkészítése, amin garantáltan mindenki nevetni fog. Nem tudom, hogy mikor ültünk be olyan mozira, hogy a végére ne fájt volna a hasunk a sok nevetéstől. Ha hibákat kell keresnünk, akkor a Zombieland: A második lövés egyetlen hibája, hogy a sokállomásos road movie végső állomását, a finálét rövidre fogták, pedig egy ennyire durva felvezető után erősebb végszóra számítottunk. De a stáblista utáni jelenet valamelyest kárpótol majd ezért.
4 Hozzászólások