Hollywood mindig nyer, s ameddig Tarantino ilyen szerelmes leveleket készít az álomgyárnak, addig mi nézők is.
Az év talán legjobban várt filmje volt a Volt egyszer egy… Hollywood, olyan magas lóra ültetve Tarantino (az ő számolása szerint) kilencedik rendezését, amiről nyakukat szokták törni a vállalkozó kedvű cowboyok. Ám nem olyan fából faragták az öreg videotékást!
1969-ben járunk, a helyszín Los Angeles. Dübörög az Új Hollywood, a hippi mozgalom és az olyan régi bútordarabok, mint Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) próbálnak megragadni a szakmában. Érdekes élethelyzetet mutat be a film, ahol szinte napról-napra küszködni látszik, miközben milliomos és szórja a pénzét. Az ő egyszemélyes sleppje az örökös dublőr-kaszkadőrje, a háborús hős Cliff Booth (Brad Pitt), aki szintén túl van már a csúcson, de kitart (talán máshova már nem is tudna menni) barátja mellett. Majd amikor Új Hollywood új csillaga, Sharon Tate Roman Polanskival az oldalán (Margot Robbie és Rafal Zawierucha) a szomszédba költözik, talán Rick karrierje is új irányt vehet. Eközben egy fura szekta szerveződik a külvárosban…
Az előbb említett karakterek közül Polanski szerepe nyúlfarknyi, mi ennek a három filmesnek követjük pár napját időnként ugrálva az időben, hol előre hol hátra. S ha már szót ejtettünk a szereplőkről, beszéljünk a színészekről akikre nem lehet panasz: Leo DiCaprio imádja a szerepét, minden megmozdulásán látszik mennyire szereti eljátszani a primadonna, ripacs színészt. Az meg külön csemege amikor eljátssza hogy színészkedik, ahogy felvillantja karakterének a hatalmas ego mögötti tehetséget. Szórakoztató az összes sztárallűr és a rendkívül hiteles sok egzisztenciális szorongás, és ahogy keresi a megerősítést. Aki viszont végig bízik benne, és aki rengeteget tesz érte és helyette, Cliff, és az őt alakító Brad Pitt régen volt ennyire cool és vicces. Egyszerű embert játszik, akivel kapcsolatban sok a rejtély és emiatt lesz izgalmas karakter. Nagyon érdekes és meta, ahogy az ilyen egyszerű emberek végzik a munka veszélyes részét, míg mások pedig learatják a sikert. Az egész filmre jellemző ez a meta vonal, ahogy a régi-új Hollywood viszonyáról nem nehéz kitalálni, hogy mire utal, hisz Tarantino is már egy régi generáció tagja, egy szerzői, független filmes, akinek a fajtájából egyre kevesebb dolgozik Hollywoodban (ha igen, akkor franchise filmekben).
Sharon Tate szerepében Margot Robbie varázslatos. Annyira elragadó, s mint egy földre szállt angyal az angyalok városában akinek a csillaga most emelkedik, tele van lelkesedéssel és reménnyel. Nem emlékszek olyan női karakterre Tarantino filmben aki ennyire szép lett volna, körbelengi egy pozitív köd, ő a legkevésbé húsvér karakter, de mégis a legemberibb – ahogy a valóéletbeli Tateről is ezt mondták, hogy ritka kedves és jószívű volt. Rendkívül szórakoztató a sok cameo, amiknek itt célja és értelme is van. A legszembetűnőbb Damian Lewis Steve McQuuen alakítása, aki nemcsak ellenpontként szolgál a Daltonnak, perspektívába is helyezi főhősünk problémait, illetve fontos információkat tudunk meg tőle. Bruce Leeként Mike Moh szintén telitalálat, de két rövid, ám erős alakítás szolgálhat tökéletes ugródeszkaként: A hátrahagyottakból ismerős Margaret Qualley mint Pussycat és Julia Butters mint Trudi (aki már egy egészen másik Hollywoodot képvisel, majdnem hogy a mai korosztályt).
Nagyon jó atmoszféra, amit megköszönhettünk a gyönyörű operatőri munkának, poszterre és háttérképnek való beállításokkal van teli a mozi. Valamint a QT-től már megszokott zseniális soundtrack is mély nyomot hagy. Végig remekül építi a feszültséget, játszik és okosan használja is a nézői elvárásokat, s kihasználja, hogy sok mindent tudhattunk a történetről (hisz az alapja igaz). És szemtelen is: a soundtrack legismertebb számát a refrén előtt vágja el (egy a sok utalás közül a rendező-író gyerek és kamaszkorára: akkoriban a rádióállomások nem feltétlen fedték le a teljes várost, így sokszor állomásról állomásra ugrált autózás közben a rádió).
Ha már a mester szóba került: ez tényleg egy Magnum Opus. Ha itt befejezné, kerek lenne az életmű. Mintha minden ide vezetett volna. Minden szál itt ér össze. Az összes korábbi filmjéből felfedezhető valami, nemcsak az easter eggekre gondolok. Ez a Tarantino best of lemez. Szellemes és nagyon jó dumák, izgalmas és jól megírt karakterek, az elképesztően brutális erőszak, a hagyományos mozi és a filmkészítés iránt érzett szeretet, minden egyben. Egyszerre idézi meg az amerikai televízió aranykorát, a sok tucat westernt, Új Hollywoodot és azt a korszakot ami azt megelőzte, és a klasszikus európai új hullám is elemei is fel-fel bukkannak.
VÉGSZÓ
A Volt egyszer egy… Hollywood egy rendkívüli meta film, ami erős karakterekkel, jó történettel, remek hangulattal dolgozik. Egyszerre vicces és komoly, egy bravúr, amit látni kell. Csak azoknak nem ajánlom, akik eddig se szerették Tarantino munkásságát. Nem ettől a filmtől leszel rajongó, kivéve ha ez az első QT film amit látsz. Hollywood ismét nyer, vérrel és erőszakkal, valamint hibátlan stílussal ismét diadalt arat.
2 Hozzászólások