Az év egyik legjobb mozija, melyet senkinek sem lehet ajánlani. De nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert olyan hátborzongatóra sikerült.
Az Örökségről már idén januárban nagyon jókat lehetett hallani. A film a Sundance filmfesztiválon debütált, ahol szinte azonnal letaglózott minden kritikust. Az elvárások hatalmasok voltak: sokan már januárban kikiáltották az év filmjének, mások pedig esküdni mernek, hogy a legfélelmetesebb filmmel van dolgunk az Ördögűző óta. Érdemes volt tehát elbattyogni a legközelebbi moziba, és bátran beülni a legújabb horrorra. Elvégre manapság eléggé el vagyunk kényeztetve ebből a szempontból, hiszen rengeteg, sokszor igazán minőségi rémisztő mozira ülhettünk be a közelmúltban. Elég csak a Conjuring szériára gondolni, vagy annak spin-offjaira, a hihetetlenül sikeres Annabelle-re, esetleg a vadonatúj bohócos King-adaptációra. Bátran, edzetten süppedhetünk be a mozi foteljébe, mondván, nincs mitől tartanunk, mi már mindent láttunk. Az Örökségre azonban soha semmi nem készíthet fel.
Az elmúlt jó pár évben érkezett egy olyan vonal, mely alapjaiban szerette volna megváltoztatni a horrorfilmeket, azon belül is azt, ahogyan tekintünk rájuk. Az It Follows, vagy a Tűnj el! is művészibb oldalról közelítette meg a műfajt, és arra invitált bennünket, hogy elfogadjuk azt, ha egy horror a komédiával, esetleg társadalmi kommentárral vegyül. Ezáltal új szintjeit érhetjük el a riogatásnak, esetleg a hideg borzongásnak. Az Örökség is ezen az úton halad. Az elsőfilmes Ari Aster mozija látszólag csak egy családi drámaként indul, melyben egy kissé komor, elhidegült család igyekszik feldolgozni a nagymama halálát. Az események azonban nagyon hamar groteszk fordulatot vesznek, előkerülnek az ouija-táblák is, és igazából innentől kezdve bűn bármi mást is elmondani a történetről, ugyanis a mozinak talán ez az egyik legnagyobb erőssége. Aster csak apró cseppekben adagolja nekünk a történetet és a család teljes hátterét, melyeknek részletei első hallásra pusztán elhanyagolható információmorzsáknak tűnnek, és csak később kapnak értelmet. Ebben az értelemben az Örökség nem hagyományos horror-mozi. Itt nincsenek hirtelen ijesztgetések, vagy egyértelműen rémisztő szörnyek. A mozi csak nagyon lassan fedi fel önmagát, és végig homályban tart bennünket: a film legvégéig egyáltalán nem biztos, hogy amit látunk az nem pusztán a szereplők képzeletének kivetülései.
Ez a fajta lassú adagolás, valamint a tény, hogy a filmben nincs kézzelfogható szörnyeteg, esetleg olyan alak, amit meg lehetne tenni a rettegés okozójának, egy egészen különlegesen rémisztő élménnyé teszi az Örökséget. Olyan témákat jár körül, amiktől a hétköznapi ember is retteg ha jól belegondol, azonban könnyű ezeket egy legyintéssel elintézni, mondván: badarság, velünk úgysem történhet meg, stb. Azonban mindannyiunkban ott bujkál a kétely ezen dolgok valóságosságáról, és mindannyian tudjuk, hogy előbb-utóbb át kell élnünk a családi gyász élményét is. A témák, amiket a film feldolgoz, azok súlyosak, és mindannyiunk életében jelen vannak. A mozi nagyon lassan húzza be a szereplőit és a nézőit, hogy aztán a végén egy teljesen kaotikus finálé keretei között szegezzen minket a székbe. Az utolsó húsz percet garantáltan nem fogjuk elfelejteni sohasem.
VÉGSZÓ
Az Örökség a mozi után is velünk marad, hiszen nehéz elfelejteni a vásznon látottakat. Depressziós, gonosz, kegyetlen filmet készített Aster, miközben még azt is képes volt bebizonyítani, hogy szinte teljes kontrollal és vaskézzel tudja irányítani a film audiovizuális világát, már a debütjében is, ami rendkívüli magabiztosságról ad tanúbizonyságot. A filmélményt Toni Colette hátborzongató alakítása, valamint a furcsa, pulzáló zene kerekíti le, mely lassanként veri bele emlékezetünkbe a filmet. Jó szívvel nem lehet senkinek sem ajánlani ezt a filmet, aki viszont eléggé bátor hozzá, az valóban az év moziját kapja meg.
Szólj hozzá!