Hollywood kimaxolt mindent az Űrviharból, ennyit tudott a film, de kellemes felüdülés volt. Még nem jött el a világvége!
A film sztorija rém egyszerű: 2019-et írunk, amikor a világ országai közösen kifejlesztettek egy műholdrendszert, ami nem pusztán csak befolyásolni, hanem vezérelni is képes az időjárást, így óvva a Föld lakosságát a szélsőséges időjárástól. Igen ám, csak ahogy azt elmúlt évtizedekben megtanultuk – legalábbis hollywoodi receptre egészen biztosan -, nem létezik tökéletes és sebezhetetlen rendszer. Előbb csak egy műhold mondja fel a szolgálatot, ami sajnos emberéleteket olt ki, de később kiderül, hogy a teljes rendszert megfertőzték, és ezzel elindul a visszaszámlálás az űrviharig, amit csak egy ember, Jake Lawson (Gerard Butler) képes megfékezni.
Dean Devlin rendező személyével picit bizonytalan voltam, mert ismerősen csengett a neve, de kapásból egy filmet sem tudtam volna felsorolni tőle. Egy kis munka után gyorsan tisztába tettem a dolgokat fejben, és kiderült, hogy ő valójában nem is direktorként robbant be a köztudatba, hanem producerként, merthogy olyan filmeket felügyelt az elmúlt években, mint A függetlenség napja, Godzilla, A függetlenség napja: Feltámadás és még sorolhatnánk a többieket, míg végül megérkezünk kritikánk címéhez: az Űrviharhoz. Lényegében az Űrvihar a felsorolt filmek egy turmixa, amibe Devlin ellopta Roland Emmerich rendező legjobb pillanatait és gondolatait. Mivel a legjobb részeket emelte ki más alkotásokból, jutott idő, hogy átnyálazza a reakciókat, a technikáról már nem is beszélve – az is kézre játszott -, más szóval joggal reméltük, hogy az Űrvihar minden korábban látott apokalipszisre rátesz egy lapáttal, még látványosabbak, még hatásosabbak lesznek az új film világvégét megidőző képsorai, mint az eredetieké. A film kétharmadáig így is gondoltuk, arányában addig kellemes csalódásban volt részünk, jól szórakoztunk azon, amit láttunk, mindemellett a kínosabb részek sem szúrtak szemet. Ha jobban belegondolunk, akkor az alapsztori annyira nem is tűnik futurisztikusnak, hiszen csak idő kérdése, hogy mindez beteljesüljön, azonban az akciófilm utolsó harmada akkor is csapnivalóra sikerült. Olyan gyorsan lezárták a történetet, hogy percekig néztünk egymásra, hogy ennyi volt, mehetünk haza vagy bevágnak még valamit, de hiába vártunk, a függöny legördüljön, mi pedig csalódottan távoztunk.
Az Űrvihar egyáltalán nem akart jobbnak tűnni Emmerich egyik korábbi művénél sem – a legnagyobb hiba, amit elkövettek készítők. Sajnos a számítógépes effekteknek sem szenteltek akkora szerepet, voltaképpen itt a hangsúly nem is a természeti katasztrófákon van, hanem a küldetésen, az ügy felderítésén, azaz, hogy ki áll a hekkertámadások mögött, és miért fertőzték meg az űrállomást. A filmet akció-thrillernek jegyzik, de a sok nyomozás után inkább tekinthetünk rá úgy, mint egy detektív alkotásra. Pedig mennyire jobban élveztük volna a filmet, ha a vetítés után nem a cselekményről beszélünk, hanem a látványról. Minden adott volt, ma már szinte nem lehet határt szabni a technikának, és még az IMAX böszme nagy látóterét is segítségül hívták. A lehetőség végig ott lebegett a rendező előtt, hogy átírja a katasztrófafilmek sablonos forgatókönyvét, vad effektekkel hívja fel figyelmünket a klímaváltozásra, ám ehhez képest a végzetes időjáráselemek hűlt helyét láttuk a filmben. Sikerült a vágóknak is oly mértékben szétszabdalni azokat a jeleneteket, amikor forrósodni, vagy hűlni kezd a légkör, hogy visszatekintve már eszünkbe sem jut, mikor milyen csapást mértek egy adott területre.
És ha már a hasonlóságokat keressük a műfajban, hogy a rendező mi mindent próbált ellopni, szebb szóval kiemelni más alkotásokból, akkor fontos megvizsgálnunk a karaktereket is, hiszen itt is megfigyelhetünk párhuzamokat más filmekhez viszonyítva. Kezdjük is rögtön a főszereplőt játszó Gerard Butlerrel, aki amolyan űrkalózt próbál játszani. Butler pontosan azt adja vissza, amit az évek alatt megtanultunk tőle: a macsó és a szájhős szerepét A csúf igazságból, a világmegmentő hőst a Támadás a Fehér Ház ellenből és a szakértő Harry S. Stampert az Armageddonból – noha az nem is az ő filmje volt, de Will Smith szerepét is ráhúzhatták volna A függetlenség napjából. Ő áll a történet középpontjában, hiszen ő tervezte az űrbéli komplexumot, s csak ő képes megakadályozni mindezt. Abbie Cornish a nagyon dögös titkosügynök, Jim Sturgess az öcs, akiben dúl a bizonyítási vágy, és aki emiatt még saját testvérén is átgázolt, csakhogy előléptessék.
VÉGSZÓ
Az Űrvihar nem okozott csalódást, pontosan azt adta vissza, amit az előzetesek után vártunk tőle: sablonos világpusztítás, „happy end” befejezés, egy szájhős főszereplő, egy szerelmi kapcsolat, de ami igazán hiányzik belőle, az a pusztítás, amit egy ilyen katasztrófafilmtől várni lehetett. Elmaradnak a nagy számítógépes effektek, a film súlyát inkább a háttértörténetre helyezték.
Szólj hozzá!