Nem sokkal azután, hogy a Sony és a Marvel Studios egyezséget kötöttek egymással, és Pókember a 2016-os Amerika kapitány: Polgárháború című film révén az MCU részévé vált, a Sony bejelentette, saját univerzumot indít, mely Pókemberhez köthető karakterekkel dolgozik majd, Pókember nélkül. Ennek a megkérdőjelezhető projektnek lett az első alkotása a 2018-as Venom, mely a különös alapötlethez képest meglepően jól működött, még ha néhány dolgot meg is kellett változtatni az alapanyaghoz képest, hogy életképes legyen. Hamarosan ugyanakkor súlyos lejtmenet következett a Morbius, a csalódást keltő Venom 2. – Vérontó, illetve a Madame Web képében, ahonnan sajnos a Venom – Az utolsó menet sem fogja felállítani ezt a talán már előre halálraítélt filmes univerzumot.
A történet mozgatórugója egy a cselekménytől távol elhelyezkedő figura, aki a képregények olvasói számára ismerős lehet. Knull egy amolyan istenség, a szimbióták teremtője, akit a történet szerint gyermekei bezártak egyfajta börtönbe, ahonnan csak egy kódex segítségével képes kiszabadulni. Mikor Venom megmentette Eddie-t a haláltól az első rész végén, egyfajta felsőbbrendű létforma alakult ki kettejükből, magukban hordozva ezt a kódexet. Így Knull szörnyeit, a xenofágokat küldi a Földre azért, hogy vigyék el hozzá Eddie-t és Venomot, általuk pedig kiszabadulhasson börtönéből és felégethesse az egész univerzumot, köztük áruló teremtményeivel, a szimbiótákkal.
Az alaphelyzet nagyon sokat és viszonylag pontosan merít a képregényekből, még ha le is egyszerűsíti kissé Knullt annak érdekében, hogy az átlagnéző is megértse az ő szerepét, jelentőségét. Ezzel alapvetően semmi probléma nincs, ez egy olyan eszköz, amivel nagyon gyakran élnek a képregényfilmek. A probléma ott kezdődik, mikor az írói gárda nem tud ebből a konfliktusból egy olyan cselekményt kihozni, aminek révén érdemi tartalommal lehetne feltölteni az egyébként is meglehetősen kurta játékidőt.
A film első harmada megteremti az alaphangulatot és bevezeti a nézőt az alapkonfliktusba, ahogyan azt kell. A különösen a második részre jellemző, néhol túltolt vicceskedés már itt is jelen volt, viszont egy-két poén még ütött is, a Venom állapotából származó visszavetések pedig egészen kreatív megoldásokat eredményeztek, mint például az előzetesben is látott lovas jelenet.
A középső harmad kezdetén viszont teljesen elveszíti fókuszát a cselekmény, mintha hirtelen kifogytak volna az ötletekből, és elkezdenek teljesen random és érdektelen dolgok történni. Bejön a képbe néhány mellékszereplő, akik sokszorosan több játékidőt kapnak, mint indokolt lenne, funkciójuk pedig igazából azon kívül nincsen, hogy egy darabig elviszik Eddie-t, majd a végső harcnál ők is ott vannak, hogy legyen kire vigyázni. Alapvetően még lenne is értelme a jelenlétüknek, interakcióik ugyanis építenek valamelyest Eddie jellemén, ám ennek a jellemfejlődésnek, vagy inkább belső realizációnak valójában nem volt következménye a cselekményre nézve, így ennek a jelentősége eltörpül annak fényében, hogy a játékidő mekkora szegletét viszi el ez az egyébként teljesen jelentéktelen mellékszál.
Az előzetesben is látott Las Vegas-i jelenetsorra a forgatókönyv is realizálja, hogy teljesen elveszítette fókuszát, amit azzal orvosol, hogy Venom elkezd teljesen irracionális módon viselkedni, ezzel nem csak saját magát és Eddie-t, hanem tágabb értelemben véve az univerzumot is veszélybe sodorva. Erre pedig egyetlen oka van, SPOILER: hogy táncolni szeretne. Ezt inkább nem kommentálnám ennél részletesebben.
A második film egyik fontos szereplője volt Patrick Mulligan, aki a képregényekben is egy igen érdekes figura. Egy lelki válságban lévő rendőr, aki Vérontó saját utódjával, a Toxin nevű szimbiótával lép kapcsolatba, Pókember segítségével pedig amolyan antihős-szerű karakter válik belőle. Mindamellett, hogy ez egy rendkívül érdekes koncepció, Toxin az egyik legerősebb szimbióta a képregényekben, hiszen két generációnyi fejlődés áll a háta mögött, ezáltal sokkal kevésbé árt neki a hő és a hang, mint például Venom vagy Vérontó esetében.
Így hát a képregények rajongójaként nagyon izgatottan vártam, hogy mit kezdenek majd ezzel a karakterrel a harmadik filmben, hiszen a második egyértelmű utalást tett rá, hogy Mulligan visszatér, mégpedig egy „saját gyíkkal a seggében”, ahogy Eddie fogalmazott az első, 2018-as filmben. Nos, valóban felbukkan, és relatíve fontos is az egyik történetszál előrehaladása szempontjából, viszont finoman szólva sincs semmi köze az eredeti Toxin karakterhez, sem jellegében, sem szerepében, de még megjelenésében sem. És nem ő az egyetlen képregényes szimbióta, aki tiszteletét teszi a filmben, de azon túl, hogy ott vannak, túl sokat nem tesznek hozzá az eseményekhez azon túl, hogy látványosabbá teszik a film utolsó harmadának végső konfrontációját.
Így hát képregényrajongóként meglehetősen fájdalmas volt a film, de ha ettől eltekintünk, akkor sem sokkal jobb a helyzet, az írás ugyanis a korábban említett hiányosságokon felül is borzalmas. Knull első felbukkanásakor szó szerint bemutatkozik, majd pontról pontra elmondja, hogy mit szeretne csinálni és hogyan érheti el ezt a célját. Karakterek rendszeresen kimondják azokat a dolgokat, amiket látunk megtörténni, és többször is olyan információkat osztanak meg egymással, aminek mindketten tudatában vannak. Egy ponton két személy, aki egy földalatti laborban sétál, megbeszéli, hogy most egy földalatti laborban vannak. Teljesen hülyének nézi a film közönségét, mindent a szájába rág sokszor teljesen indokolatlan módon és ez jellemzően fájdalmasan természetellenes, már-már a Madame Webet megszégyenítő párbeszédeket eredményez.
Végül az alapkonfliktus feloldása valóban meglehetősen érzelmesre sikeredett, ám a film addigi hiányosságai már olyan szinten vették el a kedvemet az egésztől, hogy nem igazán tudott végérvényesen meghatni. A stáblistás jelenetek sem tartogatnak semmi olyat, ami a jövő szempontjából különösebben érdekes, vagy izgalmas lenne, mi több, a második egyenesen felháborítóan felesleges. A stáblista animált része, amiben különböző „felvenomozott” állatokat, például elefántot vagy oroszlánt látunk, sokkal vagányabb, mint maguk az extra jelenetek.
Ami a színészi játékot illeti, Tom Hardynak továbbra is remekül áll Eddie Brock ezen változata, és abszolút kihozza a maximumot a szerepből, mindenki más teljes mértékben elhanyagolható.
VERDIKT
A Venom – Az utolsó menet egy agyatlan látványfilm, ami bűnös élvezetnek jó lehet azok számára, akik valami könnyed kikapcsolódásra vágynak. Aki viszont egy kompetensen összerakott cselekményre kíváncsi, az messze kerülje el a filmet. A bugyuta párbeszédek, a fókuszát vesztő narratíva, és a sok esetben teljesen irracionális módon viselkedő karakterek mellé pedig csak tovább rontja az élményt, ha valaki a képregények rajongójaként a kapcsolódó szereplők hű, vagy legalább nyomokban az eredetire emlékeztető reprezentációját szeretné látni.
Szólj hozzá!