28 évvel később – A csonttemplom – Kritika

Tavaly Danny Boyle rendező és Alex Garland forgatókönyvíró szinte lehetetlent hajtott végre a 28 évvel később című folytatással. Az örökségfolytatás úgy vezetett be új, izgalmas elemeket, hogy közben megőrizte azt a nyers zombibrutalitást, amely a 2002-es eredeti 28 nappal később című filmet modern horrorklasszikussá tette. Talán ennél is meglepőbb volt, mennyire érzelmes és megható lett a végeredmény: a történet nagy „csavarja” nem valami sokkoló borzalom, hanem épp ellenkezőleg, egy mélyen emberi felismerés. Gondoljunk csak arra, amikor a fiatal Spike (Alfie Williams) találkozik a túlélő Dr. Ian Kelsonnal (Ralph Fiennes), aki évtizedek óta magányosan él a fertőzött brit vidéken, és emberi csontokból épített félelmetes templomot, elsőre minden azt sugallja, hogy egy őrült szörnyeteggel állunk szemben. Ám Kelsonról kiderül, hogy nem eltorzult elme, hanem egy rendkívüli méltósággal élő ember.

A film közvetlenül az előző rész után veszi fel a fonalat. Spike immár Sir Lord Jimmy Crystal (Jack O’Connell) és bandája, a „Jimmys” fogságában van. A csoport figurái hírhedt brit médiaszemélyiségek – különösen Jimmy Savile – torz karikatúráira emlékeztetnek, némi Teletubbies-hangulattal megfűszerezve. Crystal még Savile egyik szállóigéjét is kiforgatja saját mottóvá. A Jimmys azonban nem egyszerű posztapokaliptikus fosztogatók: sátánista halálkultuszt alkotnak, amely rituális gyilkosságokkal szolgálja „Öreg Nicket”, vagyis magát az ördögöt, egy zavaros világvége-prófécia jegyében. Spike két tűz közé szorul: az egyik oldalon a fertőzöttek, a másikon a megszállott Jimmys. Eközben Dr. Kelson újra és újra találkozik Sámsonnal (Chi Lewis-Parry), egy Alfa-fertőzöttel, akin még mindig felismerhető az emberi intelligencia nyoma a Rage vírus alatt. Kelson különféle gyógyszerekkel kísérletezik, hogy kezelhetőbbé tegye. Amikor Jimmy Ink (Erin Kellyman) meglátja, hogy Kelson és Sámson békésen megélnek egymás mellett a csonttemplomban, meggyőződésévé válik, hogy Kelson maga Öreg Nick, és ráveszi Crystalt, hogy vezesse hozzá a kultuszt a prófécia beteljesítésére.

Bár a film több helyszínt érint, jóval koncentráltabb, mint elődei. Sokkal inkább karakterközpontú, dialógusokra épülő alkotás, amit Nia DaCosta és Alex Garland tudatosan fordítanak előnyükre. A feszültséget nem az állandó menekülés vagy üldözés adja, hanem a fokozatosan sűrűsödő légkör. Mivel 28 évvel később – A csonttemplom kevésbé épít a zombis akcióra, mint a korábbi részek, erős ötletekre és karaktermunkára van szüksége. Garland forgatókönyve itt az egyik legkülöncebb, ugyanakkor legkiegyensúlyozottabb munkája. Kísérletező kedve megmarad, de most minden merész húzást valódi drámai súly támaszt alá. Meglepő módon ez talán a legsötétebb humorú szövege eddig, miközben végig komor marad.

A sok párbeszéd és a ritkábban, de annál brutálisabban felbukkanó erőszak komoly kihívás lenne egy gyengébb rendezőnek. Stílusát tekintve érezhetően gyengébb rendezői munkával van dolgunk, Boyle-nál elgurult a gyógyszer sokszor, de Sean Bobbitt operatőri munkával sokat korrigál, ez azonban nem csorbít semmit azon, hogy DaCosta biztos kézzel tartja össze a filmet. Az erőszak nagy része ezúttal nem fertőzött és ember között zajlik, hanem emberek követik el egymás ellen – különösen a Jimmys kegyetlenkedései lehetnek megterhelők egyes nézők számára. A film mégsem öncélúan sokkol: érezhető, hogy ezeknek a jeleneteknek funkciójuk van. A film legnagyobb dilemmája, hogy önálló alkotásként sosem tud teljesen elszakadni az előző és a következő résztől. Bár a 28 évvel később kerek egésznek hatott, vad cliffhanger befejezése után egyértelművé vált, hogy a történet korántsem ért véget, ám tudatosan egy nagyobb történet középső fejezete, és a végén újabb függővég marad. Mivel a harmadik rész csak nemrég kapott zöld utat – ráadásul Cillian Murphy visszatérésével –, egyelőre nehéz megítélni, mennyire állja meg a helyét önmagában.

Mindez azonban nem von le sokat az élményből. A szereplőgárda kiemelkedő: Alfie Williams finomabb eszközökkel mutatja meg Spike lelki gyötrődését, Erin Kellyman árnyaltan formálja meg Jimmy Inket, Chi Lewis-Parry pedig az egyik legemlékezetesebb „intelligens zombit” hozza a műfaj történetében. Az igazi súly azonban Ralph Fiennes és Jack O’Connell vállán nyugszik. Kettejük játéka ad értelmet Garland vallási és mitológiai utalásainak, amelyek nélküle könnyen mesterkéltnek hatnának.

Bár a 28 évvel később kerek egésznek hatott, vad cliffhanger befejezése után egyértelművé vált, hogy a történet korántsem ért véget. A stúdió bízott a film sikerében, mert alighogy megköszönték a stábnak a kemény munkát, a folytatás, a 28 évvel később – A csonttemplom, már forgott is. Az új trilógia első két részét gyakorlatilag egymás után vették fel, és már zöld utat kapott a harmadik rész is. Ez komoly elvárásokat támasztott az új résszel szemben, hiszen sem a valóságban, sem a történeten belül nem telt el hosszabb idő. Ráadásul új rendező érkezett Nia DaCosta személyében, aki Boyle és Juan Carlos Fresnadillo (a 2007-es 28 héttel később) után mindössze a harmadik alkotó a franchise élén.

VERDIKT

Ha az előző rész a régi világ gyászáról szólt, akkor a 28 évvel később – A csonttemplom már az emberiség lelkéért vívott harcot mutatja meg. Kelson és Crystal nem Isten és az Antikrisztus, mégis nehéz nem így tekinteni rájuk. Ritka teljesítmény, hogy egy horrorfilm ekkora drámai súlyt tud hordozni, miközben végig provokatív és friss marad. A trilógia második része az újabb bizonyítéka annak, hogy ez a franchise az utóbbi évek egyik legjelentősebb horrorvállalkozása.