Zendülés – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A Zendülés, azaz Jason Statham legújabb pofonosztó menete felénél elkapott egy kósza gondolat, hogy „várjunk csak, én ezt a filmet nem láttam már idén?” Nemrég ment a mozikban A megmentő (Shelter), most pedig itt van az újabb éves megszokott Statham-akció, amiben emberünk pontosan ugyanígy osztotta a pofonokat, szórta az ólmot és nyomta a fáradt egysorosokat. A Zendülésnek megvannak a maga apró sajátosságai, de a lényegét tekintve teljesen mindegy melyik filmről beszélünk, mert gyakorlatilag felcserélhető a színész bármelyik másik mozijával a korábbi évekből. Mind egy kaptafára készült, akadtak köztük jobbak és szórakoztatóbbak, de unalmasabb darabokból sem volt hiány az elmúlt évtizedben.

Még az alapszituáció is olyan, mintha egy akciófilmes svédasztalról válogatták volna össze: Cole Reed (Statham), a Bangkokban dolgozó biztonsági szaki nyakába varrják a főnöke meggyilkolását, így menekülni kényszerül, hogy tisztázza a nevét. Mielőtt még felocsúdhatnánk A szökevény nyílt lekoppintásából, Reed máris a főnöke cégéhez tartozó teherhajón találja magát. Főhősünk a raktérben felfedezi, hogy az egyik konténerben thai migránsok lapulnak, majd jön a nagy bumm: máris előkerülnek a fegyverek és a kőkemény zsoldos katonák, hogy megkeressék a potyautast és segítőjét, élükön a makacs kapitánnyal (Roland Mǿller). Reed mellé szegődik a hajó köpönyegforgató harmadik tisztje (Annabelle Wallis) is — máskülönben nem sok értelme lenne a címnek.

Kövess minket Facebookon is!

Az olyan mozifilmek, mint a Zendülés, görcsösen próbálnak úgy tenni, mintha mekkora akcióklasszikusok lennének — mondjuk egy Drágán add az életed! —, csak épp a lényeget sikerül megragadni. Szállítják a menetrend szerinti csonttöréseket és fegyverropogásokat, ami egyeseknek talán elég, de közben megfeledkeznek arról, hogy miért is kellene szurkolnunk a főhősnek a puszta vagányságon túl. A legjobb akciófilmek azért működnek, mert érezzük a főhős esendőségét, ami megágyaz a motivációinak és a megállíthatatlan elszántságának. A John Wick közkedvelt főszereplőjétől kezdve a Ryan közlegény megmentéséig a sebezhetőség az, ami kikövezi az utat az igazi, s emlékezetes hősiesség előtt. Reed viszont még stathami léptékkel mérve is egy üres papírlap. Az arca végig kőbe van fagyva. A katonai meg rendőri múltját csak párbeszédes magyarázkodásból ismerjük meg. A képességei közé tartozik a fegyverek tárazása, nem retten vissza egy vérző sebtől és mesterien űzi a sakkot (bár az a rövid snitt, amit a tábláról kapunk, inkább azt mutatja, hogy még a huszárral sem tud rendesen sakkmakkot adni). Reed nem egy olyan figura, akivel az ember azonosulni tud, inkább csak egy elnyűhetetlen szuperhős-fantázia a filmvásznon. Mindig van terve, és folyamatosan hűvös marad, akár a halott főnökét tartja a karjában, akár öten támadnak rá egyszerre. Egészen a fináléig kell várni ahhoz, hogy legalább egy apró karcolást bekapjon. Ha ennél egy fokkal laposabb lenne a karaktere, már nem is látnánk a vásznon.

Hol marad így a tét? Hol van az izgalom a művérfröccsenéseken és egy-két vagányabb kameramozgáson túl? A Zendülést az a Jean-François Richet rendezte, aki mérföldekkel jobb munkát végzett A gép fülkéjében. Az említett filmje után pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy képes összerakni egy feszült és szórakoztató akciómozit. Itt viszont teljesen távolságtartó, mintha automata üzemmódban evezett volna végig a forgatási napokon, miközben Reed és a nehézkes forgatókönyv egyik sötét folyosói bunyóból a másikba botladozik. Néha a lépcsőn vagy a szellőzőben csapnak össze, és van egy elismerésre méltóan menő bunyó az utashídon, amikor főszereplőnk akrobatikusokat megszégyenítő mozdulattal himbálódzik egyik oldalról a másik, hogy kivédje majd bevigye a végső döfést. De a film nagy része csak a jól ismert „fuss, bújj el, csapd le, ismételd” képletre épül. Egy idő után az ember már azon gondolkodik, milyen hosszú lehet ez a hajó, ha ennyiszer végig tudnak szaladni ugyanazokon a folyosókon.

Ha a színészi játék nem lenne ennyire faék egyszerűségű, a rendezés pedig ennyire fásult, ez még egy elfogadható popcorn-mozinak is elmenne. De egyetlen pillanatra sem érezni a történet vagy az akció súlyát és tétjét, a párbeszédek pedig izzadtságszagúak és teljesen ötlettelenek. A film tematikusan is üres: a kitartásról és a gyengék védelméről szóló gondolatai legjobb esetben is olcsók, legrosszabb esetben pedig kifejezetten visszásak (a női szereplők és a migránsok, vagy egyszerű csatlósok, átmenet nincs). Közel sem ez 2026 legrosszabb filmje, de elköveti a közepes akciófilmek legnagyobb bűnét: fájdalmasan unalmas. A végső összecsapás alatt még a háttérzene is egyszerűen elhallgat, mintha még a zeneszerző is feladta volna ezt a bejáratott sablonparádét.

VERDIKT

Jason Statham természetesen olyan filmhez adja nevét, amilyenhez csak akarja, ehhez megvan minden joga a színésznek, és a múltban láttunk már tőle nagyszerű dolgokat. A Blöff, A szállító vagy a Meg – Az őscápa a maguk módján mind szórakoztató filmek voltak, a 2015-ös A kém pedig azt is bebizonyította, hogy Stathamnek a komédiához is remek érzéke van. De könyörgöm, előbb-utóbb csak ráun ő is arra, hogy hajszálpontosan ugyanazt a filmet lefogatja újra meg újra. Egy bizonyos pont után a gázsi sem érhet ennyit. Bármihez is kezd legközelebb, az az ő dolga, de ha ezt így folytatja tovább, a nézők zárni fogják a pénztárcájukat, és kirobbantják a saját kis zendülésüket.