A trükk, a titok, a csavar, és az össze-vissza kavarodó-tekeredő történet egy olyan dolog, amit elvárunk egy klasszikus whodunittól. Rian Johnson sikeresen felélesztette a műfajt pár évvel ezelőtt – elég csak szétnézni a tv-ben, ahol Az afterparti, vagy a Gyilkos a házban hódít, vagy akár a moziban, ahol évi több alkalommal is belefuthatunk akár az eredeti Agatha Christie adaptációk valamelyikébe, akár egy új kiruccanásba. Johnson alkotása viszont egészen más volt már az első epizódnál is, a nagy Netflix felvásárlás előtt. A felkavarásairól híres rendező már ott is kicsavarta a műfajt, feje tetejére állította, rámutatott legnagyobb hibáira és legelhasználtabb paneljeire, mindezt úgy, hogy a végeredmény mégis koherens, élvezetes és maradandó lett. Kérdés, hogy hogyan tudja mindezt megismételni? Hogyan lehet ugyanolyan nem hétköznapi élményt okozni, mint az első résszel?
Benoit Blanc visszatér, hogy ezúttal egy napos, kékszínben úszó környezetben borzolja fel a gyilkolni vágyók kedélyeit. Johnson már ott nagyon meta szintre helyezi a filmjét, hogy egy az Edward Norton karaktere által megrendezett “gyilkos rejtély” témájú partira hívja meg az összes szereplőjét, és magát a nézőket is. A film egészen lassan indul be – szinte alig történik valami az első óra végéig. Legalábbis látszólag, ugyanis a felszínen Johnson már elhinti a magvakat. Azokat is, amik végül kicsíráznak, és azokat is, amik arra szolgálnak, hogy félrevezessenek bennünket. És mi követjük is a rendezőt. Olvassuk a színészek minden arcmozzanatát, amiből van bőven. Elég csak Kate Hudson túltolt ripacskodására gondolni, vagy Bautista neki való, egyértelmű, mégis zseniálisan hozott izomagyú youtube-sztárja miatt fogni a fejünket.
A film két középpontja viszont Daniel Craig és Edward Norton – a két figura nem csak egymással, hanem velünk is folyamatosan játszik. Félrevezet bennünket, eltereli a figyelmünket, ami nem nehéz, hiszen a gyönyörű görög, valós helyszíneken felvett környezetben könnyű mindenről megfeledkezni. Már maga a helyszínválasztás is egy amolyan “felkavarás”, hiszen a tél közepén kapunk egy ízig-vérig nyári filmet. Meglehetősen kellemes volt karácsonykor az üdülő sztárokat nézni, ahol éppen azért izgulnak, hogy ki lesz a következő, aki kihullik közülük.
Aztán elérkezünk a film feléhez, ahol több csavart is bevet a rendező. Az egyik egy időbeli, mely a különféle idővonalak megkeverésével fed fel számunkra új információkat, bonyolítva a történetet, és kicsit magasabb szintre helyezve a tétet. Ha csak ennyi lenne a filmben, már akkor is hihetetlenül élvezetes lenne, és Johnsonnak sikerült volna megugrania a saját maga által hihetetlen magasra tett lécet. Hogy mi is az a csavar, arról sajnos spoilermentesen nem tudunk többet írni, de annyi biztos, hogy érdemes megvárni érte a film közepét, mert ha esetlegesen untuk is a felvezetést, ott mindennek lesz értelme.
A másik csavar viszont sokkal inkább stilisztikai, és csak rajtunk fog múlni, hogy mennyire vagyunk nyitottak rá. Erről megint nem mondhatunk semmit – viszont Johnson már hónapok óta elhintette elénk a nyomok morzsáit, ami alapján összerakhatjuk a kirakóst. Elég csak a szereplők elejtett, őszinte szavaira figyelni, vagy csak egy picit törni a fejünket a film címének jelentésén, melyet egy Beatles számból idéz. Johnson a film végére szinte a képünkbe röhögve teszi fel a pontot az i-re, felrakja kezeit, és egy briliáns rendezői trükkel vonja ki magát az alól, hogy felülmúlja saját magát – mindeközben mégis megtéve ezt a lépést.
VERDIKT
Az már más kérdés, hogy a nézőközönség mennyire lesz befogadó erre. Nincs kizárva, hogy sokakat pusztán csak frusztrálni fog a stilisztikai csavar nihilista jellege. Az is benne van a pakliban, hogy sokan újfent gyűlölni kezdik majd a rendezőt – de ahogy azt Az utolsó Jedik során is láthattuk, mindez Johnsont nem érdekli. Ő az elvárásainkkal és a műfajokkal játszik, és soha nem tette még azt ennyire briliánsan és pofátlanul mint itt. Az összes többi filmjéhez hasonlóan, a mozi élvezeti értéke most is csak azon fog állni, hogy mennyire vagyunk befogadóak az ilyesmire.
