Minden bizonnyal már eleve volt egy hosszútávú terv, amikor az Activision 2017-ben, csaknem tíz esztendő után visszahozta Crash Bandicoot játékokat a köztudatba. A kiadó biztosra ment és a három legismertebb, legnépszerűbb részt dolgozta fel az N. Sane Trilogy-ban, az eredeti trilógiát. Megtehették, hiszen a jogokat hosszú ideje ők birtokolják, miután a Universal Game Studios előbb a Vivendi Games tulajdonává vált, amely aztán fuzionált a mostanában Activision Blizzardként ismert mega kiadó vállalatba.
Azonban akik követték a széria sorsát, azok bizonyára emlékeznek, hogy Naughty Dog korszak után a Crash Bandicoot címek nem éppen a pozitív kicsengésükről voltak híresek és akkor még finom voltam. Mindenki jobbnak látta ezeket a játékokat elfelejteni és zárójelbe tenni, így tavaly inkább a Crash Team Racing felújított változatát kaptuk meg, ami hasonlóan népszerű lett, mint a trilógia újrája. A folytatás azonban ezután csakis egy új rész lehetett. A remake-eket készítő tehetséges iparosok (Toys For Bob, Beenox) továbbra is rendelkezésre álltak és megkapták a lehetőséget, hogy az örökséget ezúttal méltó módon vigyék tovább. Mi sem festi le jobban a helyzetet, mint az a jelenet az It’s About Time-ból, mikor megkérdezik Crashéket, hogy hányszor is győzték már le a szimplán csak bohócként aposztrofált Doctor Neo Cortexet. “Háromszor” – jön erre a magabiztos válasz, amit őszinte csodálkozás követ a másik részről: “Tényleg? Többnek tűnt.”
A Crash Bandicoot 4 tehát egy új kezdet, tiszta lap ha úgy tetszik, miközben nagyon is figyelembe veszi azt, ami már egyszer működött, méghozzá jól. Az új epizód ugyanis ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor pont ott folytatja, ahol legutóbb abbamaradt a móka. Nem követi el a korábbi elhajlások hibáit, nem akarja se megreformálni, se más irányba elvinni az élményt. Ehelyett inkább egy olyan folytatást varázsol elénk, amilyet mindig is szerettünk volna: hozza az univerzum jól ismert szereplőit és gonoszait, miközben bájosan idétlen grafikával és kőkemény ügyességi feladatokkal operál.
Ha valaki kevésbé szereti a sorozat játékait, még akár azt a bélyeget is rásütheti az új részre, hogy szemtelenül lenyúlja a korábbi epizódok esszenciáját. Ez azonban ebben a formában nem igaz. Egyrészt a grafika is rengeteget fejlődött az N. Sane Trilogy-hoz képest is, valamint mivel nem kellett igazodni az eredeti részekhez, a játékmechanikák is sokat finomodtak. Ugyanúgy meglesznek a jól ismert sémák, amikor a kamera felé futunk, mert valami üldöz minket, az oldalnézetes részek és a klasszikus, legtöbbször használt “megyek előre” típusú etűdök. Azonban mindez rengeteg új és továbbfejlesztett ötlettel és eszközzel felvértezve, nem utolsósorban egy rakás új helyszínen és környezetben.
A játék első pályái tulajdonképp egyfajta hommage-ként is felfoghatóak, kicsit felidézik az első részeket, ám szerencsére nem merülünk el sokáig a könnyes nosztalgiában, hiszen a már sokat emlegetett legutóbbi gyűjtemény teljes egészében ezt a célt szolgálta. Crasht és Cocot irányítva 10 térben és időben jól elkülöníthető setting 43 pályáján száguldhatunk át. Azonban a játék hossza nem csak ennyi, ugyanis lesz egy rakás bónusz pálya (szám szerint 21), amelyeket videokazetták formájában találhatunk meg a normál szinteken, ha meghalás nélkül eljutunk odáig. Mondanom sem kell, hogy van olyan kazi, ami egy baromi nehéz pálya végén van elhelyezve.
Ez a pályaépítési kedvesség jelzi, hogy igazi Crash játékkal van dolgunk, ami a nehézséget illeti. Rögtön a kaland elején el is kell döntenünk, hogy Modern módban játszunk (gyakorlatilag végtelen élettel), vagy a klasszikus Retro módban, ahol annyi életünk van, amennyit összeszedünk, de ha elfogy akkor az adott pálya könyörtelenül resetelődik és kezdhetjük elölről. Mondanom sem kell, hogy a Modern erősen ajánlott a legtöbb játékosnak, így is lesz bajunk a kihívással a játék vége felé.
A történetet magát nem lőném le, legyen elég annyi, hogy számtalan ismert karakter visszatér és Bandicoot testvéreken kívül is lesz más játszható karakter. Olyannyira, hogy több szereplőnek mellékszálai is bele vannak szőve a történetbe és sok esetben utólag fog leesni a tantusz, hogy miért is alakul úgy valami egy-egy szinten, ahogy. Egyedül Tawnát említeném meg (mert aki figyelte az előzetes anyagokat, úgyis tudja, hogy ő is szerepelni fog) – Crash korábbi barátnője igencsak megváltozott, mióta láttuk és szuperül áll neki az új külső. A játék során számos átvezetőt is láthatunk majd, amikor nagyon megdobják a hangulatot, annak ellenére is, hogy a sztori azért nem Oszkár gyanús, de ezt nem is várta senki.
No és akkor a játékmenet. Fentebb már említettem, hogy az alapok nem változtak olyan sokat, azonban ez nem jelenti azt, hogy semmiféle újdonság nincs. A játék remekül adagolja a különféle új tulajdonságokat és épít rájuk, hogy mindenképp használnunk kelljen. Mondanom sem kell, hogy a végén pedig könyörtelenül számon kéri a házi feladatot, és ott már egy pályán belül szinte az összes tanult dolgot fel kell használnunk, néha pár másodpercenként váltva a skillek között. A végső pályák már brutál nehézséget jelentettek (legalábbis nekem), konkrétan az utolsó előtti pálya finishét 161 halál után sikerült végül teljesíteni, remegő kezekkel.
A játék hossza nagyjából 8-10 órára tehető, de ez csak azt jelenti, hogy végigszaladtunk a fő sztorin (ne lepődjünk meg, ha a teljesítmény az 50%-ot sem éri majd el). Minden pályát ugyanis inverz módban is teljesíthetünk – ezek külön statisztikával bírnak – valamint ott vannak még az említett bónusz küldetések, így a szintek száma jóval 100 felett van. Ha valaki ki akarja maxolni a játékot, annak lesz mivel foglalkoznia, pláne hogy a szinteken is rengeteg titok van szétszórva. Viszont ha ilyen álmokat dédelgetünk, akkor bizony el kell gondolkozni, hogy nem vagyunk-e hajlamosak a mazochizmusra.
VERDIKT
A Crash Bandicoot 4 igazi kétarcú élmény. A kedves és bájos grafika mögött (amit először meglát az ember) egy igazi szemétparaszt játék lapul – de ezért is szeretjük. A készítők egészen biztosan hónapokig csuklani fognak, ugyanis ezt a stuffot senki nem fogja egy ültő helyében, angyali mosollyal az arcán letolni. A magyar nyelv alapból támogatja a káromkodások változatos formáit, de az It’s About Time olyan szinten kihozza majd belőlünk a kreativitást e téren, hogy saját magunkat is meg fogjuk lepni. Persze utólag az emlékek megszépülnek és kisimulnak, így mindenképpen bátran ajánlom a játékot minden platformer rajongónak, mert kihagyhatatlan élmény.
Szólj hozzá!