Be kell vallanom, a hosszú idő óta a Szörnyella volt az első élőszereplős Disney film, ami felkeltette az érdeklődésem a casting, az alapötlet és az előzetesek alapján. A nagy várakozás ellenére azonban meglepetést egyáltalán nem okozott, szerencsére a csalódástól is nagyon messze vagyunk.
A Szörnyella története a címszereplő gyerekkoráról és arról szól, hogyan vált Estrellából az, akit a 101 kiskutya során megismertünk. Hasonlít valamennyire a Demónára, annyi különbséggel, hogy ez a film nem változtatja meg annyira a főszereplő gonosz jellemét, mint az előbbi. Nyilván tompít a negatív vonásokon, de ezt is inkább azzal éri el, hogy kontextusba helyezi. Ha egy másik filmes párhuzamot kéne állítanom akkor ez a Disney saját „Joker-lightja”. Itt sem a főszereplő hibás a saját félresiklott életéért, és megpróbálja üldözni az álmát, megpróbálja a jó utat járni, de egyszerűen a körülötte lévő emberek (és a múltja) nem engedi. Itt is kialakul egyfajta lázadás, aminek a középpontjában a főszereplő van, és itt is van egy nagy nemezis, akire mentorként tekintett az őrült „főhősünk”. Természetesen minden ilyen dolog, majdnem családbarát verzióban tálalva. A főszereplő itt is gonosz (valamennyire), de érthető miért az, és miért teszi, amit tesz.
Mert az jó kérdés, hogy mennyire gyerekeknek való a film. Véleményem szerint semennyire. Az egész színvilággal, díszletekkel, történettel, karakterekkel és még a zenével is szerintem a kamaszokat célozták meg. Azokat a tizenéveseket, akik éppen felfedezték a Beatlest, akik turkálókban keresik a vad és vadabb ruhákat és mintákat, amivel ki tudják akasztani az idősebb stílusrendőröket, azoknak, akik szabadidejükben rajzolnak és divatházak Instagramjait pörgetik. Szóval, ha valaki ezek alapján magára ismer (legyen éppen felnőtt vagy csak fiatal felnőtt), annak biztosan tetszeni fog.
De ha véletlen mégsem, akkor is elég nagy eséllyel behúz a film, egyszerűen azért, mert nagyon eltalálták a hatvanas-hetvenes évek hangulatát, nagyon gyönyörű a korabeli London, találóan, bár kicsit közhelyesen válogatták össze a dalokat amik szólnak, a Rolling Stonestól Blondien és a The Clashen keresztül David Bowieig tele van a soundtrack rock ikonok emblematikus dalaival, és néha tényleg azt érezni, hogy csak egy Spotify lejátszási listát tettek be a film alá, de az esetek nagy százalékában, maguk a dalok miatt működik. A túl egyértelmű számválasztásokat azzal próbálja a film néha elütni, hogy a szereplők is ezt hallgatják (vagy épp dúdolják magukban).
Amit külön ki kell emelnem: a kosztümök. Legyen az egy mindennapi viselet a szereplőkön, vagy éppen egy divatkollekció csúcsa, minden egyes ruha csodálatos és pazar. Aki szereti a divatot, vagy csak a szép ruhákat, már azzal jól el lesz, hogy ezeket figyeli. Indokolt is, hogy a film ezen része vigye a pálmát, hisz az egész film a divatiparról szól, a főbb szereplők tanítvány-mentori kapcsolatát, majd a rivalizációjukat is ezeken a darabokon keresztül mutatják be, minden ruha egy üzenet, minden egyes viseletnek jelentősége van. Itt muszáj megemlítenem az Oscar-díjas Jenny Beavan jelmeztervezőt (Mad Max: A harag útja, A király beszéde), akinek a munkáját dicséri ez a rengeteg nagyszerű ruhaköltemény. A főbb szereplőknek összesen 277 ruhát készítettek, Szörnyellának egyedül 47 különbözőt.
Akiket még mindenképpen dicsérni kell azok a színészek: minden mellékszereplő kitűnő rutin munkát végez, de senki sem izzad meg közülük, ám a két legfontosabb szereplőt csak dicsérni lehet. A két Emma nagyon szórakoztatóan játsszák a saját szerepeiket, Thompson a kimért, hűvös arisztokratát, aki a saját céljaiért mindenen és mindenkin átgázol, de pont ez a vonását sikerül valamennyire emberibbé tenni. Egyfajta alkotáshoz és eredményességhez való egyetlen útként látja ezt a keménységet, gonoszságot a Bárónő. Stone alakítása pedig Szörnyellaként nagyon jó, amikor még hétköznapi lány, akkor kisujjból hozza az ezerszer látott szomszédlány alakítását, azonban amikor elő kell jönnie a dögnek, akkor azt is nagyon jól csinálja. Megvan benne az a karakteresség, kicsit rajzfilmesen, túlzóan ripacsság, és az őrület, amitől emlékezetes, és ami az eredeti karakter magja is. De emellett érezni benne, azt a különcöt is, azt a zsenit is, amitől ebben a filmben szimpatikus Szörnyella.
Viszont van pár dolog, amitől nem lesz jó film. Egyrészt egyszerűen érezni rajta, hogy itt mindent grammra pontosan mértek le, nem eredeti a film, közhelyeket puffogtat, hiába szórakoztató, attól még semmi frissesség és eredetiség nincs benne. Nem egy logikai bukfenc van benne, és talán kettővel több melodrámai csavar, mint ami kellett volna bele. A forgatókönyvön még lehetett volna csiszolni, de cserébe jól van vágva, a tempót is eltalálták. A poénok nem igazán működnek, és az sem véletlen, hogy már bejelentették a folytatást, hiszen a film végére még mindig jó pár kérdésünk maradt, mert még egy teljesen más de Frászt láttunk itt, mint akár a rajzfilmben, akár az eredeti filmben. A stáblista utáni jelenet (igen, van stáblista utáni jelenet!) valamennyire meg is alapoz a folytatásoknak, bár egyben újabb kérdéseket is felvett. Talán jobb lett volna, ha már ebben a filmben a romlottság legmélyéig tolják Szörnyella de Frászt, mert így az embernek lehet felemás érzése a filmmel kapcsolatban.
VERDIKT
A címszereplőhöz hasonlóan a film hivalkodó, ripacs és hangos, emellett szórakoztató is, csak sajnos nem zseniális, mint a dalmatakabátos divattervező. A Szörnyella pontosan olyanra van szabva, mint amilyen egy élőszereplős Disney filmnek lennie kell, ám valamivel a többi fölé is nő, köszönhetően a kivitelezésnek. Kellemes mozi, valamint jó családi szórakozás nagyobb gyerekekkel, de nem egy túl emlékezetes a film. Egy szórakoztató, iparos munka ez a darab, de semmiképp sem a nyári kollekció csúcsa.
Szólj hozzá!