Újabb teszt, újabb nap – és egy újabb remake. A Silent Hill 2 újrázása talán az idei év egyik leginkább várt játéka – no és persze egyik legnagyobb szkepticizmussal kezelt címe. Az eredeti alkotásnak akkora jelentősége és kulturális befolyása volt a játékiparra, hogy az már-már felbecsülhetetlen. The Last of Us, Alan Wake, és még oly sok más, feledhetetlen alkotás nem létezhetett volna enélkül a cím nélkül. A legnagyobb rajongók kicsit félve közelítettek a darabhoz, hiszen a Bloober Team eddig még nem bizonyított igazán kiemelkedő alkotásokkal. Sem a The Medium, sem a Blair Witch nem jut eszünkbe rögtön, mikor az elmúlt évek legemlékezetesebb, vagy hát legalábbis élvezetes játékait soroljuk fel. A recept tehát megvolt a katasztrófára. Azonban mindannyian tévedtünk, de még mennyire. A már boltok polcairól is levehető Silent Hill 2 jött, látott és győzött – rögtön az év játéka verseny top esélyesévé avanzsálva.
Egy hétköznapi figura, James, a titokzatos Silent Hill városába érkezik, hiszen felesége egy levelet küldött neki, hogy ő bizony ott várja őt, jöjjön hozza el. A probléma csak annyi, hogy Mary három éve meghalt egy betegségben. Megérkezve a városka is nagyon furcsa hangulatot áraszt. Erős köd telepedett az utcákra, alig mászkál néhány ember, és ők sem túlzottan barátságosak. Minden kicsit elveszett, kiürült, miközben szól a zongoraszó a háttérben. James igyekszik felgöngyölíteni az eseményeket, miközben életének legnagyobb, élő, lélegző rémálmával kell szembenéznie.
A Silent Hill 2 tipikus példája annak, amikor a Resident Evil című videójáték-sorozathoz hasonlóan az alkotók előszednek egy régi játékot, és azt úgy újítják fel, úgy adnak hozzá és vesznek el belőle, hogy minden egyes apró változtatás, ecsetvonás beleillik az összképbe, és teljes mértékben tiszteli az eredeti művet. A lehető legnagyobb újítás talán a játékmenetben történt. A Silent Hill is megkapta ugyanis a már annyira divatos, váll fölötti, kívülnézetes akciókamerát. Ebből a szemszögből jobban beláthatjuk az összes borzalmat és ködös utcákat. No nem mintha sok lehetőségünk lenne nézelődni. A látványrendezés ugyanis megmaradt ugyanolyan misztikusnak és szorongást keltőnek, mint ahogyan azt az elődben láthattuk. A sötét, klausztrofób folyosókon alig látunk valamit, kis elemlámpánk nem biztosít túlzottan sok fényt, és még be is zárlatol, ha éppen egy borzalom ugrik a nyakunkba, csak hogy hatásosabb legyen az élmény. Az utcák ugyanúgy tele vannak tejes, vaskos köddel, épp csak pár méterre látható be az utunk. Bár az összes karaktert és környezetet újra felhúzták Unreal Engine 5-ben, az elemek atmoszférája és lényege közben megmaradt ugyanannak. Itt minden a régi, pusztán szebb a grafika, és kaptuk jó pár, quality of life modernizációt is. Nem azért küszködünk már a harccal, mert a konzolunknak még megvannak a kezdeti limitációi – immár azért kapkodunk nehézkesen a fegyverünk után, mert hitelesen James egy hétköznapi ember, nem pedig John Wick. A félelem járja át minden egyes testrészét, ahogy a miénket is. Soha nem lesz elég töltényünk, vagy gyógyszerünk, hogy ne kelljen a bármelyik sarokban váró esetleges “game over”-től rettegnünk.
A remake nem csak megmaradt annak a nyomasztó, depressziós kiruccanásnak ami volt, hanem ha lehet a Bloober csapata még rátett egy lapáttal a borzalmakra. A helyszíneket, pár eseményt úgy rendeztek át, úgy csűrték-csavarták, hogy a hozzáadott elemek, vagy éppen az kidobottak az eredeti játék eredeti hangulatát erősítsék tovább. Silent Hill sohasem volt leányálom, ezúttal azonban a hideg becsúszik a bőrünk alá, a sötétben még nehezebben lehet látni a szörnyeket, James rémálma pedig méginkább mélyebben hat lelkünkre.
Ebben segít a zseniális hangkeverés és zene. Utóbbi igyekszik mindig egy kellemetlen, nyomasztó, vagy éppen mentálisan zavaró hangulatot teremteni. Erőszakos, bántó basszusok zúgnak a háttérben, eszement, sötét dallamok kísérnek minket egy-egy folyosón túlra. Ha nem ez, akkor éppen a csöndes, szomorkás zongoraszó festi alá a depresszív eseményeket, egyedi, kellemetlen kontrasztot teremtve. A hangkeverés pedig biztosít arról, hogy mindig megkérdőjelezzük majd saját épelméjűségünket. Sohasem lehetünk biztosak, hogy most valóban hallottuk-e a háttérből azt az elcsukló női hangot, vagy csak a képzeletünk játszik velünk. A meglebbenő függönyök, az összetéveszthető szörnymocorgások és zacskócsörgések mindig a lehető legjobb pillanatban, és legjobb irányból jönnek – a játék már az elején figyelmeztet, hogy a legteljesebb élmény kedvéért használjunk 3D fejhallgatót. És ezzel nem is lehet vitatkozni – a Silent Hill sohasem az a lövöldözős, akciós horror volt, mint a Resident Evil. Itt kőkemény pszichológiai horrorral játszunk, amit csak a legerősebb idegzetűek tudnak majd végigülni. A történet részletei mind-mind valamilyen pszichológiai aspektust képviselnek, egy mentálisan zavart elme kivetülései – akár a szörnyekről, akár a környezetről beszélünk. Hiba lenne többet elárulni abból, ami vár ránk majd a későbbiekben, de tény, hogy jópár meglepetésben lesz részünk. Ha persze van bennünk annyi, hogy a játék végére érjünk.
A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft. biztosította számunkra.
VERDIKT
A Silent Hill 2 tehát hatalmas, majdnem hibátlan mestermű lett. Itt-ott azért vannak problémák a teljesítménnyel. Egyik módban sem tökéletes az összkép: a felbontást választók rendszeresen találkoznak majd visszaeső képfrissítéssel és Unreal-re jellemző, grafikai anomáliákkal, akik a performance mód mellett döntenek pedig rosszabb grafikával élvezhetik a 60fpst nem mindig tartani képes játékot. Nem tökéletes, de semmiképpen sem játszhatatlan, vagy kijavíthatatlan. Reméljük a Bloober patchekkel megtoldja majd itt ott a művét. Botorság lenne ezt kihagyni, hiszen minden szempontból hatalmas siker ez a feldolgozás. Én személy szerint alig várom hogy visszaugorjak és az összes befejezést kikísérletezzem. Ilyesmiből ugyanis tényleg ritkán kapunk. A Silent Hill 2 a remake-ek tengerében egy gyöngy, és megmutatja, hogy néz ki ez a zsáner, amikor igazi profizmussal és szeretettel van kezelve.
Szólj hozzá!