Orbitals – Nintendo Switch 2 teszt

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A Hazelight stúdió az elmúlt pár évben jogosan érdemelte ki magának a “coop-király”-címet. Nem volt elég, hogy kiváló minőségű, rendkívül ötletes és sokszor szívbemarkoló játékokat hoztak össze, de még csak nem is kellett kétszer megvenni ugyanazt a terméket – elég volt egy barát, családtag, vagy bárki, aki majd játszik veled, s ők így megkaphatták a játékot teljesen ingyen a menet erejéig a Friend’s Pass segítségével. Újraéledt a couch-coop, izgatottan és nagy csinnadrattával üdvözöltük ezt az új korszakot az olyan modern klasszikusokkal, mint a Split Fiction, A Way Out, vagy éppen az It Takes Two. Most viszont nem a Hazelight stúdió új játékáról van szó – de akkor miért is időzünk ennyit a stúdió emlegetésével? A fejlesztő Shapefarm ugyanis nem csak ex-hazelightos figurákkal büszkélkedik, de a legújabb játékukban, az Orbitalsban nem kevés található meg a királyok DNS-éből. A kiváló receptet most nyakon öntötték egy jó nagy adag stílussal, nosztalgiával és szeretettel a 90-es évekbeli animék iránt. S mivel utóbbival szerintem szinte mindenkinek van valamiféle élménye (még ha csak annyi is, hogy a háttérben láttuk menni a DragonBallt hétvégente), az Orbitals szinte tökéletes, telitalálatos receptnek tűnt már a bejelentésétől kezdve.

Vissza a kilencvenes évekbe!!!

A történetben két intergalaktikus jóbarátot, Makit és Omurát követjük, akik azon igyekeznek, hogy megmentsék a kolóniájukat egy veszélyes és titokzatos, kozmikus határvonaltól, amit a Storm Wallnak neveznek. A barátok minden egyes alkalommal, mikor “meghalnak”, a Mind Machine segítségével újraformálódnak amolyan klónként, az összes emléküket megőrizve. A történetben lesz aztán minden – űrhajók, poénok, kellemes animáció, és egy csipetnyi filozófia is.

Kövess minket Facebookon is!

Ami igazán, de úgy tényleg igazán nagyon működik az Orbitalsban, az a stílus – már az előzetesek is ígéretesek voltak, de egészen egyszerűen elképesztő és bámulatos az a konzisztencia és összetettség, amivel a Shapefarm újrateremtette gyerekkorunk animációs filmjeit. Már a menübe érkezve, a karakterünket kiválasztva megcsap minket a nosztalgia szele, és minden egyes pontja az élménynek a helyén van: a kicsit kopottas, paszteles színvilág, az alacsonyabb élesség, a kevesebb képkockaszám, a zene, a hangeffektek mind-mind teljes mértékben a forrást idézik. Kicsit aggódtam amiatt, hogy mikor meglátjuk a játékot a 3D térben mozogni, akkor picit megtörik majd az illúzió (valamennyire úgy, mint ahogyan az megtört idén nyáron a Mouse P.I. esetében is), de nem, itt erről szó sincs. A Shapefarm apait-anyait beleadott, és tényleg odafigyeltek arra, hogy a játék húzó feature-je, az animációs stílus minden szempontból tökéletes legyen (fejezetek helyett külön epizódokra vannak bontva az egyes szekciók, tovább emelve az élményt). 

Erre szükség is volt, ugyanis ha elkezdünk a játék mélyére ásni a kezdeti lelkesedés után, akkor már nem biztos, hogy a végeredmény ennyire maradéktalanul kielégítő lesz. A darab önmagában játékmenet szempontjából ugyanis nem nyújt túlzottan sok meglepetést, sőt, érthetetlenül félős biztonsági játékot játszik. A tennivalóink kimerülnek a szokásos Hazelight-stílusú elfoglaltságokban – fel kell oldanunk egy akadályt, hogy továbbjussunk, meg kell szereznünk egy alkatrészt, át kell jutnunk egy nehézkes részen, mindezt egymásra támaszkodva. Utóbbi lényegében mindegyik feladatra igaz, és a játék legjobb része. Az Orbitalst tényleg képtelenség egyjátékos kampányként elképzelni, maga a szerkezete arra épül, hogy két ember között felosztva, teljes mértékben egymásra hagyatkozva lehessen végigjutni a történeten. Ezzel nincs is semmi baj, a probléma csak annyi, hogy a szokásos kis mindjátékokon (meg a néha-néha a monotonitást megtörendő, egy-egy különleges eseményen, mint például a ritmusjátékra épülő, árkádos táncjátékon) túl a játékmenet tényleg nem kínál semmi újdonságot. Ami itt van az is csak a legalapabb, leginkább megszokott aktivitásokban merül ki, és nem igényel túlzottan sok kreativitást a játékos részéről sem. Sokkal inkább A Way Outhoz hasonlítanám, semmint a Split Fictionhöz, mely annyi forradalmi ötletet zsúfolt a játékidejébe, hogy azt felsorolni is nehéz lenne.

Alig tudunk a csodálkozással vegyített enyhe csalódástól felocsúdni, a játék már véget is ér – az ügyesebbek ugyanis végig tudnak majd rajta szaladni 5-6 óra alatt nagyjából. Ez a hossz szükséges is volt ahhoz, hogy a játék megőrizze különleges, hangulatos kis jellegét. Ha ezt a játékmenetet kellett volna ismételgetnem még legalább ennyi ideig, akkor nem biztos, hogy a végeredmény ennyire kedves maradt volna számomra (persze lesznek majd akik tovább elidőznek rajta, kiváltképp a fiatalabbak, így talán ők is a leginkább megcélzott korcsoport). 

VERDIKT

Viszont mivel a játékidő annyi, amennyi, a rácsodálkozás és a varázslat is végig megmarad, és képes minket végigvinni egészen a végfőcímig. Kicsit kár, mert ebből azért sokkal több is lehetett volna, és tényleg csak egy hajszál választotta el a Shapefarmot attól, hogy valami egészen különlegeset alkossanak. Így megmarad az Orbitals egy kuriózumnak, amit bármikor nagyon kellemes elővenni akár barátokkal, akár a kisebbekkel, erre mindenképpen jó. A művészeti stílus pedig verhetetlen, és valószínűleg nem is kapunk hasonlót még nagyon sokáig (ha egyáltalán).