Manapság kevés film vált ki annyi ellentmondásos véleményt, mint a modern élőszereplős Disney-adaptációk. Bár az eltérő kritikai fogadtatás ellenére is a 2010-es években még uralták a mozikat, a közönség és a kritikusok egyre hangosabban kérdőjelezik meg, hogy mi „szükség” van ezekre az újragondolt filmekre vagy folytatásokra. Elmúltak már azok az idők, amikor Tim Burton Alice Csodaországban című filmje, Bill Condon A szépség és a szörnyetegje vagy Guy Ritchie Aladdinja gond nélkül átlépte az egymilliárd dolláros bevételi határt. A soron következő Mufasa: Az oroszlánkirály, amely a 2019-es Az oroszlánkirály remake előzménytörténete és egyben folytatása, nehéz helyzetben van, különösen a Disney jelenlegi válságos időszakában.
Az Oscar-díjas író-rendező, Barry Jenkins, aki olyan filmekkel szerzett hírnevet, mint a 2017-es Holdfény vagy a Ha a Beale utca mesélni tudna, valamint a Prime Video The Underground Railroad minisorozata, komoly kritikákat kapott az online filmközösségtől amiatt, hogy elvállalta a Disney “élőszereplős” filmjét. Tény, hogy meghökkentő lehet látni egy ilyen elismert művészt, aki az indie-filmek világából átlép a Disney-blockbusterek területére, különösen, ha egy olyan projekten találja magát, amit tetőtől-talpig számítógépes effektekkel keltenek életre a filmvásznon. Mélyvíz ez számára, hiszen előzetesen nincs tapasztalata ebben a műfajban, de ahogy a mondás is tartja: teher alatt nő a pálma. Azoknak azonban, akik „csalódottságukat” vagy „szégyenüket” fejezik ki Jenkins választása miatt, érdemes elgondolkodniuk: Jenkins nem árulta el a közönségét, és nem tartozik magyarázattal senkinek a kreatív döntéseiért.
Figyelemre méltó, hogy úgynevezett filmrajongók fordulnak egy szeretett történetmesélő ellen pusztán azért, mert Disney-filmet rendezett. Barry Jenkins nem az első, aki nagy ugrást tesz a blockbusterek világába; sok ismert filmes vállalta már ezt a lépést, hogy finanszírozhassa következő szenvedélyprojektjét. A nagy különbség ellen az, hogy Jenkins részvétele a Mufasa: Az oroszlánkirálynál csak azért váltotta ki ekkora felháborodást, mert a legtöbb korábbi élőszereplős Disney-remake valóban… élettelen volt – mármint megkérdőjeleztük azok létjogosultságát. Nem vitás, hogy Jon Favreau Az oroszlánkirály című filmje a legrosszabb az összes közül, ami különösen szomorú, tekintve, hogy Favreau korábban úttörő munkát végzett a Disney fotorealisztikus filmes technológiájával a Dzsungel könyve sokkal sikeresebb újragondolásában. Itt a rosszat értsük úgy, milyen kár azért, hogy egy az egyben mesélte újra a klasszikus és eredeti rajzfilmet. A látvány pazar volt, noha az is kapott kritikát bőven, amiért az állatok arckifejezése idegen volt, nem lehetett felfedezni rajtuk emberi vonásokat, és ettől olyan zavaró volt az emberi szemnek.
Barry Jenkins filmje messze felülmúlja elődjét, bár ez nem volt nehéz feladat. Míg Jon Favreau mozifilmjére olyan jelzőt lehet ráaggatni, mint az ötlettelen, és gyakorlatilag kockáról kockára másolta az eredeti 1994-es animációs rajzfilmet, addig a Mufasa: Az oroszlánkirály egy új történetet mesél el, amely a fotorealizmus szabályai helyett a varázslatos, álomszerű mesemondásra összpontosít. Ez szorosan kapcsolódik a visszatérő forgatókönyvíró, Jeff Nathanson munkájához, aki Simba (Donald Glover) és Nala (Beyoncé Knowles-Carter) életét követi az első film eseményei után. Az uralkodó párnak már van egy fiatal lánya, Kiara, akinek hangját Beyoncé és Jay-Z elsőszülöttje, Blue Ivy Carter adja eredeti nyelven.
A történet középpontjában Mufasa eredettörténete áll, amelyet Rafiki, a mandrill (John Kani) mesél el Kiarának. A fiatal Mufasa (Aaron Pierre) árvaként kezdte életét, de kitartásának és önzetlenségének köszönhetően királlyá vált. A film különös hangsúlyt fektet Mufasa és fogadott testvére, Taka (Kelvin Harrison Jr.) kapcsolatára, aki később Zordonként ismerhetünk.
Barry Jenkins és operatőre, James Laxton, a Disney realisztikus grafika technológiáját varázslatos realizmussal vegyítve új vizuális nyelvet teremtett. A technológiának köszönhetően aligha lehet megmondani, hogy csak egy CGI művészetről beszéltünk, s nem igazi teremtményeket látunk a mozivásznon. Az afrikai szavannák és a havas hegycsúcsok álomszerű látványvilága Mufasa történetét egy régi legendává emeli, amelyet most a következő generációnak mesélnek tovább. Bár az élethű ábrázolás továbbra is vegyes fogadtatásra találhat, a Jenkins-féle rendezés szívvel és színességgel tölti meg a filmet, amely túlmutat a Disney korábbi, gyengébb adaptációin.
VERDIKT
A Mufasa: Az oroszlánkirály nem oszlatja el teljesen az „indokolatlan előzményfilm” vádjait, de messze nem annyira rossz, mint az első rész volt. A törekvés és a munka itt legalább érződik, hogy szerettek volna újat elmesélni. A Disney jelenlegi gyengébb kínálatához viszonyítva Jenkins vizuális történetmesélési erőfeszítései, még ha az élethű animáció néha akadályozza is őket, üdítően hatnak. Talán ez csak a Disney tartalmainak általános színvonalát mutatja, de Jenkins és csapata megérdemli az elismerést, amiért életre keltette ezt a színes és varázslatos képi világgal gazdag filmet. Messze nem az év legrosszabb filmjéről beszélünk.
Szólj hozzá!