Elég érdekes, ha visszatekintünk az eredeti filmekre a jelenből, hisz, ha nem a konkrét jóslatokat és a szentineleket keressük, akkor láthatjuk, hogy a jövendöléseinek nagy része valóra vált. Még a Metaverzumot csak bejelentették és a VR sisakok se terjedtek el úgy, ahogy a részvényeseik remélték, de már így is a társadalmunk nagy része így is képernyőket figyel napi 8-10 órában, az online és/vagy fiktív világokban keressük a szórakozást, a kikapcsolódást vagy a megváltást. A big data, a mesterséges intelligencia, a véleménybuborékok és a közösségi médiában ránk optimalizált algoritmusok korában, a Mátrix üzenete egyszerre aktuálisabb valaha, és nincs ennél hálátlanabb téma: hogyan gyártsunk úgy egy szórakoztató, elgondolkodtató filmet egy disztópiáról, ha már a hírekből is ez folyik? Mennyit tud adni így egy új Mátrix-film?
És ez több szempontból is jó kérdés: az akkoriban forradalmi gondolatok beszivárogtak a popkultúra többi szegletébe, az első film etalon lett, egy megkerülhetetlen mérföldkő az egyetemes filmgyártásban. Amikor az első film készült, Plato barlang elmélete vagy Jean Baudrillard Simulacra and Simulation könyve maximum pár filozófusnak tanulónak vagy bölcsésznek volt meg, de azóta maguk a benne lévő elméletek, már a közbeszéd tárgya, mégha a forrás sokszor nincs is jelölve. De nem csak a gondolatisága lett mára közhely, hanem a mára megkopott effektjei is. A „bullettime” jeleneteket 2002-ig húsz különböző filmben idézték meg/figurázták ki, annyira újító volt a maga korában.
A maga korában. De mi maradt mára? Mi újat tud mondani a Mátrix Feltámadások, amit a három film, az Animátrix, és a filmekhez kapcsolódó transzmediális történetmesélési eszközök (honlapok, titkos kódok, képregények) nem tudtak elmondani? Meglepő módon a van mit mondania.
A film Thomas Andersonról szól, aki a Mátrix című videojáték klasszikust tervezte, már más projekten dolgozik, de a stúdió megrendeli a játék trilógiájának a folytatását, rebootját, vele vagy nélküle elkészül, így újra visszaszáll az ő maga által tervezett világba, miközben úgy érzi kezd megőrülni, kezdi elveszteni a kapcsolatát a valósággal. Mintha idegösszeomlása lenne és az általa tervezett, megálmodott karakterek megjelennek az ő valóságában is.
A film első fele kiváló. Olyan vakoldalról ér minket ez a felütés, annyira kreatív, annyira meta, egy nagyon ötletes kommentárja napjaink filmgyártásának, mondhatnánk az egész kreatív iparának. Lana Wachowski többször is hol rejtetten, hol egyértelműen kikacsint a nézőre, de ezek a film legjobb részei. Amikor még nem tudjuk, hogy Thomas őrült-e vagy, valóban létezik a Mátrix, nagyon erős a film, ráadásul a küszködő, szenvedő művészről szóló képsorokat, minden embernek könnyű átéreznie, akinek volt valaha ötletgátja, vagy olyan projektbe kényszerült, amit a háta közepére se kívánt. Egy számára lezárt történetet kell újra elővenni, újból „megváltani a világot”, újból csodát tenni. Ez egy nagyon önreflexív, nagyon hiteles és érdekes része a filmnek, és valós mi világunkat érintő problémára reagál. De ez az idilli állapot addig marad fent, amíg a kék pirulát szedjük.
Mert amint a piros pirulát bevesszük a főszereplővel együtt, felálmodunk az álomból, és a valóság megüt minket. Mert utána a film második fele egy sematikus, unalmas, tucatakciófilmmé silányul. Unalmas akciókkal, szép, de üres látvánnyal. Erre hiába reflektál viccesen egy cameo szereplő, ez már nem ment meg semmit. Nem marad más mint, a múltidézés, a nosztalgiára építés és a parasztvakítás. De a legrosszabb, hogy a finoman szólva sem túl tökéletes korábbi folytatásokkal szemben, hogy ez a Mátrix film felejthető.
Hiába tök jó a casting az új szereplőknek esélyük sincs felvenni a versenyt a nagy visszatérőkkel. Neil Patrick Harris és Jonathan Groff nagyon szórakoztatóan ripacskodnak (különösen az utóbbi), Yahya Abdul-Mateen II is jól helyt áll Morpheusként, és még talán Jessica Henwick Bugsa aki tud színt vinni az új karakterek közé. Mindenki Neóra és Trinityre kíváncsi. És nagyon jó érzés Keanu Reevest és Carrie-Anne Mosst újra egy jelenetben látni, és esküszöm jól áll nekik az idő. Már amennyire fog rajtuk ugye. De itt is a kék pirula világában működnek jobban, a piros pirula után már nem annyira átütő. Nem annyira menő, mint régen. Nem is tudom mit gondoltak, mikor arra számítottak, hogy minden ugyanolyan menő lesz, ha ugyanazokat csinálják. A filmnek magasan azok a legjobb pillanatai, amikor reagál az eltelt időre, a megváltozott világra. Sokkal több ilyen pillanatnak kellett volna lennie.
VERDIKT
A Mátrix Feltámadások mégis arra jó, hogy megmutatja, milyen, amikor egy művészi víziót a pénzemberek kizsákmányolják az öltönyösök, a pénzemberek. Az eredetiből elhasznált lesz, kommerciális termék minden egyedi ötletből, ha a megváltók nem halnak időben, egyszerű emberekké válnak. Egy szürke, sematikus, középszerű akciófilmmé változik a huszadik század végének egyik legfontosabb filmje, ami a 2000-es évekre óriási hatással volt. S bár a korábbi folytatások is bőven hagytak maguk után kívánnivalót, de ennyire nem volt lelketlen egyik se. És a legbántóbb az egészben az, hogy a film első felében ott van a potenciál, de aztán a Feltámadások elbukik és bedarálja a rendszer, és Smith ügynökhöz hasonlóan beolvasztja, a többi tucat franchisehoz hasonlóvá. Ki gondolta volna, hogy a kék pirulával járunk jobban?
Szólj hozzá!