Az „Út a Végtelen Háborúig” jegyében következzék a Vasember második rész értékelése.
Az “Én vagyok Vasember”, ezzel a mára már legendássá vált mondattal zárult a Vasember része, ami megnyitotta a kaput a Marvel Moziverzum előtt. Még most is 12 évvel az első rész bemutatója után mindenki az első részről beszél, miközben a franchise másik két folytatást is kapott, de azokról rendszerint megfeledkezünk. Talán nem véletlen. A folytatásban főhősünk újabb megpróbáltatásokkal kerül szembe, bár Tony Stark legyőzte a (részben saját maga által kreált) ellenségét, de az amerikai kormány nem nézi tétlenül, hogy egy ilyen hatásos fegyver van Stark kezében, szeretnének egyet maguknak is. Ezért minden erejükkel azon vannak, hogy egy Vasember-páncélra rátegyék a kezüket. De elfelejtik a legfontosabbat, hogy a páncél maga Tony Stark. És ha ez esetleg önmagában még nem szőne elég konfliktust, a Vasember megjelenésével keltett hírverés egy a család régi ellenségének bosszúszomját is újból felszítja, aki ráadásul szövetséget köt a Stark vállalat egyik legnagyobb riválisával is.
A filmben számos konfliktus van. Ott van Tony, aki nemrég nyitott új lapot az életében azzal, hogy Vasemberré vált, de hirtelen feladni régi önző, hedonista életét semmiképpen sem megy, így a legnagyobb csatáját jó pár morális kérdést feszegetve saját magával kell megvívnia. Ezen kívül sok más problémával is szembe kell néznie, mint például a testébe a Vasember technológia révén folyamatosan csöpögő méreggel, az őrült, vérére szomjazó orosz atomfizikussal (Mickey Rourke), a már említett kontrollmániás amerikai kormánnyal, a Justin Hammer (Sam Rockwell) vezette pénzért és sikerért bármire hajlandó üzleti vetélytárssal, a nyomást egyre nehezebben viselő szerelmével Potts-szal, a képbe újonnan bekerülő asszisztensével és a mögötte álló szervezettel (S.H.I.E.L.D.) és a kormány által jelentősen befolyásolt legjobb barátjával, aki ha mindez nem lenne elég, az előző részhez képest tök máshogy is néz ki (újracastingolták Hadigépet).
Nem tűnik könnyű feladatnak megoldani a felsorolt problémákat, akárcsak bemutatni őket a filmvásznon. Szerencsére a film nem próbál meg minden egyes ellentétet óriási, pátoszos drámaként bemutatni, a legtöbb esetben amolyan „Vasemberesen” a szőnyeg alá söpri, elvicceli a problémákat, hogy csak a leges-legutolsó pillanatban húzza elő őket, és gyorsan megoldja azokat.
A mellékszereplők megírása egy kicsit sablonosra sikerült, de a brutál erős színészi gárdának köszönhetően egyik karakter sem vérzik el a történet során. Sam Rockwell remek, a szerep kedvéért oroszul is tanuló Mickey Rourke pedig zseniális játékot mutatott be, aki ráadásul annyira elhivatottan készült a szerepre, hogy orosz börtönökbe járt ahol rabokkal beszélt, hogy megragadja a figura igazi lényét. Rajtuk kívül Paltrow is telitalálatnak bizonyult Potts szerepére, Scarlett Johansson pedig mára tulajdonképpen a The Infinity Saga egyik legnépszerűbb állandó szereplője lett a Fekete Özvegy szerepben. Don Cheadle, aki Terrence Howard-ot váltja Rhodey/Hadigép szerepében pedig jól él minden képernyőn töltött perccel és könnyen megszeretjük őt, mint Tony élő lelkiismeretét.
A sok „apró” ellentét nem megy a film élvezhetőségének a rovására, a képregényesen egyszerű karakterek pedig végig jól passzolnak a történetbe. A filmnek nincs meghatározott gyengesége, erőssége azonban akad több is. Az egyik maga Vasember, az ahogy RDJ előadja a rajongók közkedvelt képregényhősét. Nagyon sokat köszönhetünk a színésznek, aki az elmúlt évtizedben állandó szereplője volt az Infinity Saga-nak, nem is tudnánk mást elképzelni a Tony Stark szerepben, ami akár tükörképe is lehet a színész magánéletének, hiszen a drog- és alkoholproblémákból, Hollywood egyik majdnem elfeledett tehetségéből, azaz konkrétan a süllyesztőből a legnagyobb sztárok egyikévé lépett elő. A sztori további erősségei pedig a humor és a jól megírt, idézhető, „badass” szövegek sokasága.
Én vagyok az elrettentő erő. Működik, nincs vész, Amerika biztonságban van. A gépem kell? NEM ADOM.”
Az előző részhez képest sok újdonságot ugyan nem hoz a második rész, de valamiben mégis kiemelkedő: egy igazán jó folytatást sikerült összehozni. Különös figyelmet érdemel, hiszen a legtöbb esetben ez szokott sikerülni, témától és műfajtól függetlenül. Itt viszont a főszereplő karakterfejlődése egyértelmű, a történet végig pörög, a humor nagyon jó, RDJ és a mellékszereplőket alakító színészek zseniálisak, a Vasembert a későbbiekben is végig kísérő AC/DC mint filmzene pedig nagyon egyedi és erős húzásnak bizonyult. Tisztességes akciókban sincs hiány, megismertük a később nagyon fontos szerepet kapó S.H.I.E.L.D.-et és néhány más karaktert, ráadásként a film végén pedig rájöttünk, hogy a különböző szuperhős-sztorik tényleg össze is kapcsolódhatnak. (Létrejött a Marvel Moziverzum.)
VERDIKT
Összességében tehát kapunk egy közel sem hibátlan filmet, de a Vasember 2.-t bármikor szívesen leemeljük majd a filmpolcról, ha pörgős és akciódús jelenetek mellett történetre és erős színészi játékra vágyunk, hiszen a karaktereket egytől-egyig eltalálták, a kémia működik a szereplők között (különösen igaz ez Robert Downey Jr. és Gwyneth Paltrow között). És már csak azért is kötelező filmről beszélünk, mert bármennyire tűnik furának, lényegében ez nyitotta meg az ajtót a Marvel Moziverzum előtt.
[penci_review id=”20730″]
Szólj hozzá!