Ahogy a Thor franchise második rész alcíme is mutatja, sötét idők várnak a karakterre a jövőben.
A film története nagyvonalakban annyi, hogy két évvel járunk az első Bosszúállók-film után, amikor Thor féltestvérével, Lokival visszatér Asgardba, majd felbukkan egy új ellenfél. A sötét elfek vezére, Malekith azzal a gonosz szándékkal próbálja megnehezíteni a főhősök dolgát, hogy egy sötét anyaggal, az Eaterrel – amit később a Valóságkőnek is hívnak majd – elpusztítja a kilenc Birodalmat. És röviden ezzel ki is merítettük a Thor: Sötét világ sztoriját. A narratívából hiányzik a fordulat, még Disney-szemmel is szegényes forgatókönyvet sikerült összehozni, több inger ér a Hófehérke és a hét törpe rajzmese alatt, mint Thor kalandja alatt ebben a nehéz időben.
Thornál elmarad a karakterfejlődés az első Thor– film és a Bosszúállók-film után, ellenben sokkal jobban megismerjük a karakter emberi és isteni oldalát, miközben még a képernyőn is többet szerepel. Ahogy Thor viselkedik a történetben, úgy Chris Hemsworth játékán is megfigyelhető, hogy nem különösebben élvezte a forgatást, végig bús arcot vág a filmben, és mialatt próbál humorizálni, a jelenetek inkább kínosra sikerültek, mint vicces. Feltehetően ezt a Marvel is látta, hogy nincs minden rendben Thor szerepével, ezért amikor csak lehet, mellékszereplőkkel segítik Hemsworth játékát. Egyértelműen a film legnagyobb arca Loki, még azt is mondhatnánk, hogy ő kapta a főszerepet a címszereplővel szemben, merthogy a megszokott korábbi részek után Tom Hiddleston itt is elképesztő lazasággal hozza a rászabott karaktert, és nyugodtan kijelenthetjük, akkor működik leginkább a mozifilm, amikor a csínytevés istenét a képernyőn látjuk. A történet legjobb pillanatait Thor és Loki közös jelenete jelentik, ami egyfelől rendkívül szórakoztató is, de bármennyire is furán hangzik, drámát is látunk. Igen, a történet szempontjából nem a szerelmesek adják a drámát, hanem a testvérpár közös pillanatai. Ha pedig tényleg humorra vágyunk, akkor Kat Dennings egymaga szállítja a mozifilm összes poénját Darcy Lewis karakterén keresztül, de még így is bajban lennénk, ha emlékezetes részt szeretnénk kiemelni a történetből, talán a bolondos Selvig (Stellan Sarsgard) tudós jelenete, amikor egy alsónadrágban Thorral beszél.
Okkal tartották sokáig Thort a Marvel Moziverzum gyengepontjának, amiért nem volt képes tartani a lépést Vasemberrel és Amerika Kapitánnyal, sem történetben, sem karakterügyileg. A Thor franchise első részét főként a történetéért és a papírvékony karakterek miatt utálják. Van benne valami, hiszen a Marvel írott lapjai egyik legerősebb szuperhősével van dolgunk, mellette pedig a skandináv mitológia egyik legnagyobb hőséről beszélünk, alapanyag bőven van, amiből dolgozhatott volna a három forgatókönyvíró, ehhez képest az univerzum leggyengébb produktumát sikerült összehozni, mindezt úgy, hogy a Christopher Markus és Stephen McFeely is a csapat tagja volt, nekik köszönhetjük a Végtelen háborút és a Végjátékot. Most biztonsági játékot űztek, nem kockáztattak, kiszámítható és fordulatmentes történetet dobtak össze.
A Marvel amúgy sem erős nemezisek terén, emellett Thor az egyik leggyengébb ellenfelet kapta. A legnagyobb hibát mégis akkor követték el, amikor Natalie Portman szerepét elnagyolták, csapnivaló karaktert kapott (ismét) a filmben. Reménykedtünk, hogy tanultak az első rész hibáiból, kidolgozták a karaktereket, ám Jane szerepénél ezúttal sem mondhatjuk el, miközben az első rész után még nagyobb szerep várt rá a folytatásban. Az első részből a szerelmes tudós lány a második részre egyértelműen főszereplővé lépett elő, de mivel akárcsak az első résznél, természetesen ezúttal is elrontották a szerepet, s inkább csak egy katalizátornak tűnik, aki majd berobbantja a tüzet Thor és az új riválisa között. Hol mehetett félre Portman szerepe? Pont a Disney keze alatt hiányzik a szerelem. Thor és Jane között a szerelemnek fel kellett volna lobbannia, helyette francos küldetésre küldik a főhőst, mialatt Jane a Földön várja vissza. Úgy tűnik, mintha az első rész hibáit egy főszereppel szerették volna orvosolni a Marvelnél, de a nagy igyekezetben átestek a ló túloldalára, és még azokat a tulajdonságait is elvesztette Jane, amit az első részben elfogadtunk. Bár közel sem annyira idegesítő, mint volt az első részben, de szeretni még nem fogjuk ettől. Portman a második rész után nem hiába nem vállalt több szerepet a Marvelnél, vagy a karakterével voltak gondok vagy pont fordítva, a stúdió jött rá, hogy kínos amit csinálnak, s parkolópályára tették a karaktert – de mint tavaly óta mindenki tudja, Taika Waititi meggyőzte a visszatérésről, ám ehhez kellett egy olyan Thor: Ragnarök harmadik rész, amitől mindenki elájult.
A főként sorozatokon edződött Alan Taylor rendező, aki a Trónok harca kultsorozat után kapott lehetőséget a Marvelnél, egyértelműen hozott magával minden tudást, és az első rész botrányos harcjelenetei után szembetűnő javulást értek el, a kamerapozíció végre a helyére került, a karakterfejlődések ellenére bemutatták a szereplőket, és még a forgatókönyv árnyoldalain is próbál javítani a dialógusok csiszolásával. A Disney-filmekből megszokott látványvilág ezúttal sem maradhat el, a sötét elfek kidolgozására nagy hangsúlyt fektettek, de ugyanezt mondhatjuk el az összes jelmezre és díszletre, végre nem egy üres sivatagi várost mutatnak végig, hanem London utcáin bolyongunk, ahol még metrózni is látjuk Thort, Malekith hatásos belépőt kapott, Asgardról már nem is beszélve, bár az első részben megfigyelhető pompa után a királyság árnyoldalát is megmutatták.
A történetírók mellett, ha bűnbakot szeretnénk keresni még, hogy a franchise második részét miért tartjuk a The Infinity Saga sötét foltjának, akkor érdemes elővenni a stábból a vágókat is. A vágás borzalmas lett, élvezhetetlenné tették a jeleneteket. A zavaró vágások mellett úgy érezzük, hogy a főgonosz számos jelenetétől fosztották így meg a nézőket, s ennek köszönhetően pedig Malekith haragját sem vagyunk képesek átélni. Kár érte, még nagy gonosz is válhatott volna belőle, de Christopher Eccleston számos jelenete végül a vágószoba padlóján végezte.
VERDIKT
Ahogy a cím is mutatja, a Marvel Moziverzum sötét világát mutatja nekünk a Thor 2. része. Az első rész után nem voltak nagyok az elvárások, megelégedtünk volna, ha a karakterek hibáit kijavítják, köztük Natalie Portman idegesítő szerepét, de Patty Jenkins tudott valamit, amikor elolvasta a szkriptet, s inkább veszni hagyta a dolgot. Mintha cérnán húzták volna a történetet, a főgonoszt pedig jobban is kidolgozhatták volna.
[penci_review id=”48161″]
Szólj hozzá!