2017 októberében óriási botrány rázta meg a világot. Harvey Weinstein, Hollywood egyik legbefolyásosabb producere pillanatok alatt zuhant a csúcsról a semmibe. Nők, főleg szakmabeliek százai álltak ki ugyanis a nyilvánosság elé, és mondták el, hogy a nagyhatalmú filmmogul verbálisan vagy fizikálisan bántalmazta őket. A konkrét esetből hamar mozgalom alakult, mely a filmiparban, sőt tágabb spektrumból szemlélve a társadalmunkban uralkodó szexuális és hatalmi visszaélésekre hívta fel a figyelmet. A #MeToo jelensége aztán az egész világra kiterjedt, és természetesen a filmvilágot sem hagyta hidegen. Az egyébként inkább dokumentumfilmesként ismert Kitty Green (Casting JonBenet, Ukraine is Not a Brothel) első nagyjátékfilmjére, a The Assistentre szoktak – véleményem szerint hibásan – az első Weinstein-ihlette alkotásként hivatkozni. Ha ezzel a címkézéssel lehet is vitatkozni, az egészen bizonyos, hogy Green filmje soha nem látott egyszerűséggel, és már-már kellemetlen őszinteséggel és cenzúrázatlansággal mutatja be a témát, és ami talán még ennél is fontosabb, arra is kitér, hogy a rendszer hogyan működhetett évtizedekig zavartalanul.
Jane (Julia Garner) szorgalmas, dolgos lány. Még hajnal van, mikor munkába indul és bőven az éjszakában ér haza. Fut, intézkedik, telefonál, fénymásol, alkalomadtán bébiszitterként és ételkiszolgálóként is funkciónál. Mindeközben tűr, tűr és tűr. Viseli a folyamatos megaláztatást, azt, hogy a munkatársai levegőnek nézik. Egy különös esemény azonban – úgy tűnik-kizökkenti a monotonitásból, és szépen lassan kezd rájönni, hogy milyen toxikus környezetben dolgozta le az elmúlt két hónapot.
Elképesztően okosan strukturált film a The Assistant. Green alkotása szinte a klasszikus drámai hármas egységgel dolgozik, hiszen a cselekmény egy szálon fut, gyakorlatilag egy lényeges helyszínt látunk, az időtartam pedig egy nap. Utóbbi nyilván szimbolikus, hiszen ezen rövid idő alatt egy egész életre való változás és felismerés vár a főhősre. Emellett elképesztően erős a film feszültségteremtése, ahogy gyakorlatilag az utolsó pillanatig nem lehetünk biztosak abban, hogy mit is látunk. Green apránként csepegteti csupán az információkat (sőt, magát a producert egyszer sem látjuk). A nyomok eltüntetése a kanapén, a fehér por letörlése az asztalról, a nagy mennyiségben rendelt tűk, az előtérben a kilincset egymásnak adó nők mind-mind egy újabb mozaikdarabot tesznek a helyére a néző fejében.
Az atmoszféra és a feszültség megteremtéséhez ezen kívül rengeteget tesznek hozzá a különböző zajok. Visszatérő elem a filmben a fénymásolás, kifejezetten hatásos, ahogy ez a kezdetben hétköznapinak tűnő cselekvés a film második felére teljesen összekapcsolódik a rendszer ármányával. Az egyre hangosodó kattogás remekül tesz hozzá a fojtogató, szinte klausztrofób atmoszférához. A telefonhívásoknak pedig talán A bűnös című, egészen kiváló kamaradráma óta nem volt ennyire kiemelt szerepe. Nem mindent hallunk pontosan, van, hogy csak a főszereplő reakcióit érzékeljük. A film egészen az utolsó jelenetig csupán a természetes zajokkal él, a gépek katatón hangzása szolgál mankóként Julia Garner játékához.
Amiről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Hallatlanul nehéz dolga volt a fiatal színésznőnek – aki egyébként a nagyközönség minden bizonnyal az Ozark című Netflix-szériából ismer – hiszen nagy jelenetek, érzelmi kitörések és a legtöbb esetben partner nélkül kellett elvinnie a hátán a filmet. Garner azonban makulátlanul teljesíti a feladatot, néhány pillantással, egy-egy apró gesztussal tökéletesen ábrázolja a főszereplő változásának összes stádiumát. A korábban említett fénymásolás jeleneteknél például bár sokszor ugyanabból a szögből látjuk, az apró pillantásain mégis tökéletesen érzékelhető a teljesen más lelki állapot.
Garneren kívül Kristine Froseth és Matthew Macfadyen kap még fontosabb szerepet. Előbbi katalizátorként szolgál a főszereplő átalakulásához, hiszen ő lesz az, akit egyik napról a másikra vesznek föl, minden releváns tapasztalat nélkül, pont ugyanabba a pozícióba. És ez lesz az a pont, ahol Jane fejében szépen lassan elkezd összeállni a puzzle, és visszamenőleg kezdi el megérteni, hogy mi is zajlik körülötte. A film kulcsjelenetében aztán felkeresi a Macfadyen által kitűnően alakított HR-est, hogy beszámoljon az őt ért sérelmekről. A férfi pedig a társadalmunkat jelképező értetlenséggel és az empátia teljes hiányával reagál. Miután megalázza a nőt, munkatársa még “vigasztalásként” odaveti neki, hogy neki egyébként sincs félnivalója, hiszen nem a főnök esete.
A film azonban ezt követően lép igazán szintet. Ahogy a bevezetőben említettem, azzal nem féltétlenül értek egyet, hogy ez lenne az első Weinstein által ihletett alkotás. Tavaly A legharsányabb hang című sorozat (vagy az ugyanezt a témát feldolgozó a Botrány) illetve a The Morning Show már eredményesen járta körül a témát. Amiben viszont Green filmje mindenképpen az előbb említett két produkció elé sorolandó, hogy korábban soha nem látott részletességgel ábrázolja azt a társadalmi kontextust, amelyben egy ilyen rendszer és céges kultúra évtizedeken keresztül tud zavartalanul működni. Elsőre furcsának tűnhet ez a kijelentés egy olyan film esetében, melynek a játékideje alig haladja meg a nyolcvan percet, azonban itt jön ki Green biztos kezű rendezése, mert minden hangnak, szusszanásnak, tárgynak, beállításnak helye és funkciója van. Utóbbi esetében kifejezetten jó húzásnak bizonyult, hogy sok esetben felülről látjuk az eseményeket, így pedig a néző hiába követi folyamatosan a főhőst, fel tud venni egy külső, objektívebb nézőpontot.
Innen pedig már tökéletesen látszik, hogy mi is vette körül June-t az elmúlt hónapokban. Egy apró stiklikre, a kölcsönös elhallgatásokra épülő struktúra egy idő után mindenkit magához ránt. Mindenki a részévé válik, és a saját hatáskörén belül ugyanúgy visszaél a hatalmával. Ahol senki sem pótolhatatlan, mert mindig lesz, aki rosszabb feltételekkel is elvállalja a munkát.
Hatalmas pozitívuma a filmnek azonban, hogy kifejezetten mértéktartó. Nem tankönyvi rosszakat és jókat látunk, hanem valós, hús-vér embereket, akik a saját hibáikkal is küzdenek. Épp ebből következik, hogy a Green nem szolgál feloldozással. Teljességgel hiányzik a katarzis, a mókuskerékből a felismerések ellenére sincs menekvés.
VERDIKT
A The Assistant egy elképesztően erős, hatásos film, mely egy fontos témát dolgoz fel, és teszi mindezt remek rendezői- és írói megoldásokkal, mindennek a középpontjában pedig Julia Garner nyújt fantasztikus alakítást.
Szólj hozzá!