KRITIKA: Terminátor: Sötét végzet

Nincs végzet, csak ha magad bevégzed.

James Cameronék nem beszéltek a fellegekbe, mikor hosszasan arról papoltak, hogy a Terminátor: Sötét végzet figyelmen kívül hagyja majd a Terminátor 2. – Az ítélet napja óta elkészült valamennyi alkotást. A történet pár évvel azután játszódik, hogy Sarah Connor (Linda Hamilton) és John Connor (Edward Furlong) megállította a Skynetet, és ezzel elkerültük a pusztulást. Röviden összefoglalva a Sötét végzet eseményeit: a jövőből visszaküldik a Gabriel Luna által megformált Rev-9-est, a valaha volt legfélelmetesebb Terminátort, és egy védelmezőt Mackeznzie Davis szereplésével. A szálak pedig Dani Ramoshoz (Natalia Reyes) vezetnek, mindenki őt szeretné, ki élve, ki holtan. A mentőakcióba becsatlakozik még Sarah Connor és a T-800-as is, akinek neve is van már: Karlnak hívják, és függönykereskedő lett. Ezután pedig már mindenki ismeri a sztorit, mentsük meg a világot a jövőtől…

A Terminátor franchise tipikus esete annak, amikor egy high concept filmet igyekeznek (vagy sokkal inkább erőltetnek) folytatni. Már az első rész után nyilvánvaló volt, hogy itt már nincs több történet – nem kell sem mitológia, sem folytatás, sem előzmény. Semmi. A jövőbeli események arra szolgáltak, hogy félelmetes hátteret nyújtsanak a jelen akciójának. Ettől lettek a tétek óriásiak, a veszély kézzelfogható, a filmek pedig élvezetesek. Ezzel James Cameron is tisztában volt, mikor a Terminátor 2. – Az ítélet napja folytatásban nem göngyölítette tovább a történetet, hanem tulajdonképpen újraforgatta az első részt, tette ezt nagyobb költségvetéssel és jobb érzékkel a nagyvásznas történetmeséléshez. A többiek csak megpróbálták megismételni a sikereit az évtizedek folyamán: harmadik rész, negyedik rész, sorozat, reboot. Mindannyian szerettek volna egy olyan legendát folytatni, amit nem lehetett, mert egyszerűen nem volt benne több, terminátorosan fogalmazva: bevégeztetett. A sors fintora, hogy ennek ellenére, Hollywood nem tett le az újabb próbálkozásokról, és valamennyi kísérlettel csak egyre jobban kiherélték az egész történetet. Tim Miller filmje is csak próbálkozik Az ítélet napja nyomdokaiba lépni – még szemtelenül elemeket is másol belőle – és éppen hogy csak megfelel. Világot megváltani nem fog, pusztán halkan, nem sok vizet zavarva elvan magának.

A megközelítést ebben az esetben dicsérni kell. Nem igyekeztek ugyanis az első két (vagy négy) rész amúgy is nyakatekert sztoriját még bődületesebb baromsággá kanyarítani, hanem azt kicsit lezárva, továbbszőve akartak mondani valami újat. Tehát tulajdonképpen a második rész vége még mindig áll, de Az ítélet napja mégis közeleg – legalábbis valami olyasmi – csak egy másik jövőben, ahonnan egy másik terminátor érkezik megvédeni egy másik veszélyben lévő, másik egyént (azt nem mondtam, hogy egyszerű lesz). Igen, mert Connorék megállították a Skynetet, de természetünkből fakadóan semmit nem tanultunk a múltból, újabb világmegváltó fegyverkezésbe fogtunk, és Legion néven öntudatra ébredt az új mesterséges intelligencia. Ezzel egyszer már találkoztunk, nem? Semmi baj, a franchise erről szól, a lényeg inkább abban rejlik, hogy van tálalva a sztori. És azt kell mondanunk, hogy ez az új filozófia bevált, és sokkal könnyebben nyeljük le Linda Hamilton és Arnie visszatérését is. Rendesen fel vannak használva, van létjogosultságuk, és érezzük, hogy ez igazából kettejük filmje, még akkor is, ha egy egészen “új” filmben szerepelnek, ami cselekmény szempontjából mégsem hozzájuk tartozik. Jó újra látni őket a vásznon, együtt, és ez a hozzáállás, valamint az ő jelenlétük máris magasabb szintre helyezi ezt a mozit az előző két próbálkozásnál.

Linda Hamilton már előzetesekben is belopta magát szívünkbe, ahogy a volán mögül kipattant, és megsorozta a Rev-9-est, és ez még csak a kezdet volt. Hamilton gazdagon kivette részét a történetben, és nem túlzás kijelenteni, hogy Sarah Connor még soha nem volt ennyire badass filmvásznon, mint a Sötét végzetben. Elképesztően jól áll a karakternek az efféle durvaság, és mindezt amilyen stílusban és amilyen szöveggel adja elő, az kész gyönyör. De az osztrák tölgyön sem érezni, hogy kiöregedett volna az akciófilm státuszából, pont annyira kemény, mint legutóbb volt, sőt, még a humorán is reszeltek egy keveset.

Tim Miller viszont nem James Cameron (korántsem), így végezetül a mozit valahová a harmadik rész környékére lehet tenni, annál azért valamivel élvezetesebb, látványosabb akciójelenetekkel. Az új szereplőkkel együtt tudunk érezni, kiváltképpen Mackenzie Davis karaktere az, aki nagyon jó alkotóeleme az új konstrukciónak. A történet nem nyűgöz le, éppen csak eldöcög. Ez a valóban sötét, kilátástalan jövő, amit az írók prezentáltak inkább az első résszel teszi egy ligába a mozit, ahol traumatizált hősök igyekeznek túlélni és kiheverni a még el nem érkezett, sötét jövő rájuk kimért hatását és elkerülhetetlenségét. Miller és csapata itt is egy eléggé bonyolult cselekményt hoztak össze, mely az első két mozi által meghagyott szálakat igyekszik elvarrni, és egyúttal valami újat is előkészíteni, hogy azért mégiscsak reménnyel tekinthessük a sorozat jövőjére – a Sötét végzet az új trilógia első felvonása volt csak. Mindeközben azonban elfelejt úgy igazán maradandó lenni: a cselekmény pörög, történnek az események, és mi mindvégig csak külső szemlélők maradunk, nem kúszik a bőrünk alá.

A kiábrándultságunkon persze átvezet az, hogy a film meglehetősen látványosra sikerült. Hangsúlyozom még egyszer, Tim Miller nem Cameron, és a rengeteg visszapillantgatás és utalás a korábbi mozikra helyenként már-már túlzás kategóriába esik, azonban direktorként mégis megállja a helyét. A CGI-jal felturbózott, T2-re hajazó ha bravúrosságban nem is, látványban és energiában azért közelítenek Cameron filmjeihez. Ez nem az igazi, de legalább hasonlít rá.

VERDIKT

Utóbbi elmondható a filmnek is. Kaptunk egy újabb Terminátor részt, ami jobb, mint az elmúlt három förmedvény, azonban mégsem léphet abba a legenda-státuszba, amit talán elvártunk tőle. Lezárja a múltat, kaput nyit a jövő felé, közben meg egy picit csalódást okoz, mert többet vártunk a múltidézésnél. De persze mit is lehetett várni egy olyan környezetben, ahol a nosztalgiázást megvetik (Star Wars: Az ébredő Erő), az újítást pedig kitagadják (Az utolsó Jedik). Marad a biztonsági játék, a toporzékolás, na meg persze az igyekezet arra, hogy izzadtan igyekezzenek egy továbbszőhetetlen sztorit folytatni. Mégis, jól elleszünk arra a két órára, mert ha nem is bravúrosan, most egy Terminátor-filmet kaptunk.