Választhatunk mi bármit, de a T2 Trainspotting akkor is az egyik legjobb választás Danny Boyle rendezővel és Ewan McGregor főszereplővel.
Manapság folyamatosan folytatásokkal vagyunk elárasztva, így nem lepődünk már meg azon, ha már a bemutató előtt bejelentik egy-egy nagyobb, nyári sikervárományos elkövetkezendő három részét, egészen 2030-ig megtervezve. Az egész filmes kalendárunk be van táblázva, egyes sorozatok záró epizódját páran valószínűleg már meg sem fogják élni. Mindezek ellenére a kilencvenes évek egyik legnagyobb kultuszfilmje, a Trainspotting folytatása egy olyan kuriózum volt, aminek mindenki várta a továbbgördítését: látni akartuk a kedvenc figuráinkat, hogyan boldogulnak a világban, mi történt Rentonnal, miután elrabolta a nagy táska pénzt, hogy van Spud, min töri a fejét Sick Boy.
A folytatásról nagyon sokat beszéltek az elmúlt húsz évben, azonban mégsem sikerült összehozni egy épkézláb forgatókönyvet. Több változatot maguk a színészek utasítottak vissza, mondván “nem volt benne elég lélek”. Ewan McGregor mindezek mellett több, mint 10 évig nem is volt beszélőviszonyban Danny Boyle-lal, egy A part című film körüli vita miatt. Úgy tűnik azonban, hogy 2014 környékén minden a helyére került: miért is lenne meglepő mégis a folytatás létrejötte?
Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy art-house, esetleg kultuszfilmeket folytassanak. Az sem számít túlzottan bevettnek, hogy ennyi időt várnak egy film elkészítésével: 20 évet rágódni egy folytatáson manapság már túlzottan soknak tűnik. Boyle és csapata azonban mindent megtett annak érdekében, hogy egy olyan folytatást lássunk, aminek van is értelme. A T2-t átitatja a szeretet, a belefektetett rengeteg munka, és az eredeti iránti tisztelet. Nem akarja eltörölni az előzőt, hanem sokkal inkább kiegészíti azt, mintegy lábjegyzetként szolgálva.
Akárcsak Linklater filmje, a Mielőtt lemegy a Nap, a T2 nagyon különbözik elődjétől. A karakterek teljesen megegyeznek, és az első rész történetét láthatjuk tovább bonyolódni, mégis egy gyökeresen másfajta filmről van szó: a szereplőket már más dolgok érdeklik, máshol járnak az életben. A mozi az első rész árnyékában él, jó értelemben. Renton és a srácok a film alatt megpróbálják megérteni, mi is történt velük 20 évvel ezelőtt, és valahogy igyekeznek elvarrni a szálakat, begyógyítani a megmaradt sebeket, és folytatni az életüket, mindazzal a felgyülemlett csomaggal, ami az első film alatt, valamint az elmúlt húsz évben ragadt rájuk.
Boyle teljesen szabadjára ereszti extravagáns vizuális stílusát: a filmben szinte minden hordoz többletjelentést, Boyle hátrahagyja a szavakat és zenével, képekkel mesél. Nem véletlenül őt tartjuk manapság az egyik legvizuálisabb rendezőnek, ami nem árt, ha egy olyan médiumról van szó, ami képekkel hivatott operálni. Mindamellett óriási tisztelettel kezeli a karaktereit és a történetét, egy olyan kis zárófejezetet kreálva az előző részhez, ami úgy képes nosztalgiázni, hogy hozzáad a nagy klasszikushoz. Igen, sokszor elszalad a nézővel a nosztalgiavonat, de ezt nem bánjuk, mert Boyle finoman visz minket magával, s belefűzi az emlékeket a történetébe.
VÉGSZÓ
A T2 nem lett jobb, mint az előző rész, de ezt nem is várhatjuk el tőle. Büszkén áll a nagy klasszikus mellett: egy ütős filmzenei koronggal újra visszaránt minket kedvenceink életébe, és egy nosztalgikus, vizuálisan elképesztő, érzelmes, mégis saját lábán megálló filmmel tiszteleg a csapat előtt. Rentonék próbálnak a múlttal megküzdeni, és talán mi is visszagondolunk majd az aranyévekre, mikor megszólal Iggy és a Lust for Life.
Szólj hozzá!