Sokkolta a filmes világot, amikor nemrég bejelentették, hogy a Tomb Raider második részére Ben Wheatley rendezőt választották ki. Az pedig még inkább meglepő lépés volt, hogy az utána következő filmjeként a The Meg 2-nek ugrik majd neki. Wheatley elindult egy nagyon érdekes irányba, pedig jó pár évvel ezelőtt a karrierje egészen más ígéreteket tartogatott. Olyan filmek jöttek tőle, mint a Kill List, vagy A Field in England – ezeknek a filmeknek azonban visszatekintve nem volt érdemes bedőlnünk. Az azóta érkezett alkotásai ugyanis egyre inkább bizonyították, hogy Wheatley nem jó rendező. Persze akartuk szeretni továbbra is – izgatottan néztük a High Rise-t (unalmas, de voltak benne jó pillanatok, zavarossága ellenére is), a Free Fire-t (ami tulajdonképpen csak egy filmes blöff, és még csak humorosra sem sikeredett), viszont semmi nem lett olyan, mint az ígéretes kezdet.
Most azonban Wheatley amolyan irányváltoztatás gyanánt egészen más vizekre evez. Hogy ez szándékos, vagy puszta véletlen, azt nehéz megmondani, de ez most mindegy is (a rendező maga egyébként váltig állítja, hogy igyekszik azért küzdeni, hogy ne holttestek fémjelezzék filmjeit). A Rebecca esetében Ben ugyanis egy olyan alapműhöz nyúlt hozzá, amihez több okból sem lett volna szabad. Az 1938-as, Daphne du Marier irodalmi klasszikusát mindenki ismeri – a belőle készített Hitchcock-filmet még annál is többen. A nagymester nyomdokaiba lépni meglehetősen reménytelen, izzasztó vállalkozás. Wheatley azonban állítja, ő az eredeti regényhez szeretett volna visszamenni, nem pedig Al eredeti moziját újraírni, újraforgatni. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a kijelentése megmentette volna attól a kudarctól, ami szinte bizonyosnak vehető egy ilyen mozinál – a Rebeccát ugyanis lehetetlenség úgy nézni, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami előtte érkezett.
Kezdjük a pozitívumokkal: a Rebecca a rendező eddigi leginkább megközelíthető, hozzáférhető filmje. Már-már azt is megkockáztatom, hogy kifejezetten populáris mű, amit az is igazol, hogy a Netflixen megjelenésekor sokáig ücsörgött a toplista legtetején (legalábbis Magyarországon). Ha a filmmel az volt a cél, hogy a direktor szépen, lassan átnyergeljen a mainstream-filmekhez, akkor ebből a szempontból sikeres volt a vállalkozás.
A mozi valóban gyönyörűen indít. Egy romantikus, varázslatos románcnak lehetünk szemtanúi, kicsit abban a szellemiségben, amit még a huszadik századi klasszikusoknak tulajdoníthatunk. A lány szerelembe esik a titokzatos férfival, ezt pedig el is hisszük nekik – bár Lily James és Armie Hammer párosának ezt nem lesz annyira nehéz. Ez a romantika, ez a klasszikus “swooning” az, ami miatt érdemes visszatérni a témához, és befizetni a mozira. A két főszereplőbe mi is beleesünk, és az első óránk azzal megy el, hogy magunk is részt veszünk aprócska, mégis rendkívül gyors románcukban.
Érdemes még szót említeni a film látványvilágáról – maga a prezentáció, a díszletek, a gyönyörű kosztümök és a látványrendezés elsőrangú. Valódi, klasszikus, nagyszabású hollywoodi románcot sikerült a vászonra (vagy a TV-képernyőkre) varázsolni, sokszor valódi, párszor CGI-helyszínekkel. Ilyesmiből már nagyon keveset kapunk manapság, és érdemes odafigyelni rá, akárhányszor is csurran-cseppen valami.
A probléma az, hogy éppen akkor kezdenek ellaposodni a dolgok, amikor be kellene indulniuk. Mikor a szerelmespár összeházasodik, és hazaköltözik a titokzatos Manderley-házba, az újdonsült feleségnek szembe kell néznie a házvezetőnővel, aki még mindig régi, szörnyű balesetben elhunyt asszonyát siratja. Itt kezdenek felbolydulni a dolgok, és a film titokzatos része is színre lép – azonban nem izgulunk annyira, mint amennyire kellene. Az események meglehetősen feszített tempóban haladnak, de mégsem képesek beszippantani. Izgulni fogunk, igen, de nem eléggé. Továbbra is élvezzük a főszereplőket, de már túlzottan sok helyre kell figyelni ahhoz, hogy ez minden szempontból elbűvölő legyen.
A probléma itt is azzal volt, mint a rendező megelőző filmjeiben – a fókusz hiánya. Mintha Wheatley nem tudná, merre nézzen, hová figyeljen, és a rengeteg kapkodásban eltűnne a lényeg. Egyes elemei a filmnek túlnagyoltak, míg másak teljesen elsikkadnak. A nagy kavarodásban olyan érzésünk van, mintha a film egyszerre szeretne bevonni bennünket, miközben aktívan el is utasítja a nézőt. Nem tudunk ezzel mit kezdeni, és éppen ezért a filmvégi, nagyon gyorsan lezavart konklúzió sem tud annyira ütős, vagy fordulatos lenni, mint amilyennek azt szánták. Elveszett a misztérium, a sokk, és még a tanulságot sem tudjuk levonni. Mindössze egy olyan film marad meg, amit élveztünk, míg néztük, de nincs semmilyen következménye, maradandó nyoma.
VERDIKT
Wheatley nem első alkalommal mutatja meg hiányosságait, azonban itt a legszembetűnőbb. A rendező még nem áll készen arra, hogy valóban nagyszabású mozikat rendezhessen, mert szinte minden egyes kiruccanása meglehetősen zavart, elnagyolt és fókusz nélküli. A The Meg 2-ért eddig sem izgultunk, de a Tomb Raider így nem ad túlzottan sok reményre okot. Nem lett rossz film a Rebecca, sőt – gyönyörű és gazdag. De így, hogy a Netflixen kellett debütálnia, biztosan elsüllyed majd az algoritmusban.
Szólj hozzá!