A hat Oscar-szobros jelölés után nagyon vártam, hogy láthassam a filmet, de nehéz helyzetbe hozott a készítő.
A történet magját egy indiai kisfiú, Saroo adja, aki testvérével és édesanyjával szegénységben élnek Indiában. A két testvér mindent megtesz, hogy pénzhez juttassák édesanyjukat, emiatt dönt az idősebb testvér amellett, hogy az egyik éjszaka a nagyvárosba indul. Saroo is elkíséri, de mialatt vár testvérére az elhagyatott vasútállomáson, felszáll egy üres vonatra, s elalszik. Csak miután kialudta magát, és felébredt akkor veszi észre, hogy a vonat elindult, testvére nincs ott vele, és a vonatút végállomása egy hatalmas, minden szempontból idegen város. A fiú előbb az utcákat járja, miközben testvérét keresi, aki megígérte neki, hogy visszatér hozzá, majd árvaházba kerül. A legnagyobb probléma, hogy Saroo nem érti a helyi nyelvet, de még azt sem tudja megmondani, hogy honnét jött. Szerencséjére egy ausztrál családhoz kerül (Nicole Kidman és David Wenham), és a történet innen átcsap a „jelenbe”, a huszonéves Saroo-vel találkozunk, akit Dev Patel játszik a filmben. Eltelt húsz év, és a csöppnyi Saroo-ból főiskolás hallgató lett, munkája van, szerető családban nevelkedett, barátnője van (Rooney Mara), de egy nap felébred benne egy vágy: megkeresni az igazi testvért és anyát. Éjt nappallá téve keresi azt a helyet, ahol egykor született, amibe kis híján beleroskad, és amitől szerettei is kikészülnek. Szakít barátnőjével, de ennek ellenére a lány próbál vele maradni, és segíteni, sőt vár szerelmére, azonban szülei, legfőképpen édesanyja nem viseli olyan jól fia gyötrelmeit. Teljesen kiborul, beleroskad abba a fájdalomba, amit fia érez.
Nem lehet megkérdőjelezni, hogy helye van-e az Oroszlánnak a filmvásznon, mert nagyon is odavaló, csak nem érezni azt az átütő erőt, amit az előzetesekben, és a Oscar-jelölés után lehetett hallani róla. A film egyik hibája – szerintem -, hogy nem igazán tudja eldönteni, hogy most melyik Saroo-t is szeretné bemutatni a nézőnek. A közel kétórás film talán túl sok időt játszódik a múltban, és inkább fókuszál az eltűnt kisfiú múltjára, esetleg felvezetésére, mint a jelenre, aminek oly nagy jelentősége van. A jelen adja azt a drámát, amiért szeretni lehet Garth Davis munkáját. Könnyedén orvosolhatták volna ezt a hibát úgy, hogy elnyújtják a játékidőt, s így jobban megismerjük a húsz évvel későbbi Saroo-t, jobban átéltük volna hajthatatlan vágyát, ahogy a Google Earth segítségével kereste indiai városát, mert szentül meg volt győződve róla, hogy nem csak ő, hanem testvére és édesanyja is mai napig keresi őt. Vagy a másik megoldás, hogy kevesebbet mutatnak a múltból, és úgy dolgozzák fel a jelent, hogy az tényleg megindító legyen, és ne csak érezzük, hanem tapasztaljuk is ezt az érzést.
A mozifilm egészen egyedi és bámulatos módon mutatja be az elveszett kicsi Saroo-t a nagyvárosban. Az indiai populáció már akkor is alulról rugdosta az egy milliárdot, rettenetes belegondolni, hogy min mehetett keresztül a kisfiú. Szörnyű dolgokat lehet hallani a világ azon feléről, hogy miféle bűnös éjszakával találkozhatunk, ha kimerészkedünk a magányos és zord indiai sötétségbe. Tény, hogy a film gerincét a múlt adja, de érzéki bombáját nem. És sajnos a felnőtt színész, Dev Patel sem vált ki akkori meghatódást, mint arra számítottunk. A szerepét átéléssel adja elő, de nem ér fel a női mellékszerepben látható Nicole Kidman-nel. Kidman-t nem véletlen jelölték a legjobb női mellékszereplő díjra, mert amilyen hitelesen formálja meg a gondterhelt anyát, az aranyszobrot érdemel. A drámai hangvétel is az ő jeleneteiben nyilvánul meg igazán.
Minden jó, ha vége jó, szokták mondani. A történet végére mindenki boldog lesz: Saroo megtalálja a várost, valódi édesanyja az elveszettnek hitt fiával húsz év után találkozik, az ausztrál nevelőszülőkről eltűnik a nyomás, amit azután lehetett érezni, hogy megtudták, örökbefogadott fiúk anyját keresi, s ezért feltett mindent – iskoláját, állását, szerelmét, szüleit és örökbefogadott testvérét. A film legmeghatóbb momentuma az, amit a stáblistás rész előtt látunk. Itt vágják be azokat a képeket, amik Saroo és édesanyja találkozásakor készültek. Ha eddig még nem mondtuk, ez egy megtörtént igaz történet alapján készült hollywoodi alkotás.
VÉGSZÓ
Egy szomorú történet, ami gyönyörűen ér végét. A zenei aláfestések megállnak lábukon, de annyira erős érzelmeket akkor sem váltanak ki, sőt bizonyos jelenetekben mintha gyengítenék a drámát. A végére aztán tényleg minden a helyére kerül, megható lezárást kapott, ahol még talán egy-két könnycsepp is kicsordul majd az addig száraznak vélt szemekből.
Szólj hozzá!