Vajon a Kisasszonyoknak sikerült legyőzni Hollywood átkát, ami a remakeket sújtja?
Mindig felmerül a kérdés egy remake-nél, hogy vajon milyen indíttatásból nyúltak hozzá újból, egy már bevált, sikeres alkotáshoz, a nyilvánvaló anyagi sikerek reménybeli megismétlésén kívül. Akkor pedig még nagyobb lesz a kérdőjel, ha olyan alkotásokat szednek elő, amit számtalan alkalommal, milliónyi platformon láthattunk már: ilyen például Victor Hugo Nyomorultak című alkotása, vagy most a Kisasszonyok. Ezek a történetek örök érvényűek, és igazából elmondhatjuk, hogy mindegyik generációnak mást jelentenek, miközben mindvégig képesek relevánsak maradni. De azért mégiscsak szükség van az új nézőpontra, a frissítésre, ami igazán megmagyarázza az újraforgatást. Így míg az előbbit Tom Hooper majdnem tíz évvel ezelőtt a musical zsánerrel rázta fel (hiszen az új változat a Broadway-verzió megfilmesítése volt), addig Gerwig visszatért az alapműhöz, és tüzetes átvizsgálás után, rálelve annak lényegére, úgy értelmezte azt újra, hogy közben leszállította számunkra az eredeti regény leghűségesebb, mégis leginkább progresszív változatát.
A legérdekesebb döntés a filmmel kapcsolatban talán a keretes szerkezet használata. Gerwig a lányokat már felnőttként ismerteti meg velünk. Az együtt eltöltött tinédzserkorban játszódó flashbackek a karakterek mélyítésére szolgáló betétekké válnak – a film így rögtön kap egy komolyabb, reflektív hangulatot. A cselekmény ily módon való tálalása meglepő mennyiségű energiával és relevanciával tölti fel a filmet. Gerwig látszólag mindig is értette, miről is szól valójában Louisa May Alcott története – ami jóval több, mint tinédzser lányoknak íródott, jelentéktelen ponyva. A Kisasszonyok egy generációs mű, mely nem csak megírásának korában volt releváns, hanem igazából az utána következő években, és ma is – szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő években is ugyanolyan fontosságú marad.
Gerwig nem karikatúrákat, vagy regényfigurákat mutat be, hanem valódi nőket. Mindannyian hús-vér figurák, akik igyekeznek megküzdeni azokkal a korlátokkal, amiket a korszak és a társadalom állított fel köréjük. Mindannyian szeretnének egy olyan életet, ami túlmutat a korabeli nőktől elvárt, klasszikus, jó feleség és anya szerepeken. Ezt a célt pedig mind a négyen más életúton keresztül, más módszerekkel igyekeznek elérni. S míg a korabeli verziókban, vagy éppen az eredeti regényben ezeket a “kalandokat” akár úgy is lehet értelmezni, mint egy szimpla lányregény eseményeit, addig Gerwig új nézőpontja olyan pozícióba helyezi a karaktereket, mely által valódi emberekként nyilvánulnak meg. Még a legrosszabb dolgokat is képesek leszünk kicsit enyhébben felfogni. Gondolok itt most legfőképpen Amy karakterére, akinek szerepében Florence Pugh újfent brillírozik, és az egyszerűbb, vidám, könnyed betétek is új értelmezést kapnak: valóságosak, könnyen azonosulhatók lesznek.
Greta Gerwig vette a fáradtságot, hogy leüljön a regény elé, és azt úgy olvassa újra, hogy igyekezzen valóban megérteni annak az esszenciáját, hogy azt egy 2020-ban élő nő szemén keresztül tudja vászonra vinni. Minden fronton kitűnőre vizsgázott. A Kisasszonyok legújabb változata tulajdonképpen nem mutat semmi újat, mégis teljesen új köntöse és látásmódja egészen friss élményként hat, mely által nem csak a karaktereket értjük meg jobban, hanem jelenkori relevanciája is egyértelmű lesz az első pillanatoktól fogva. Amellett, hogy a film rendkívül érzelmes, sokszor vicces, mindazonáltal intelligens és megható is, képes elszórakoztatni minden korosztályt – nagy kár, hogy nem Karácsonykor érkezett hozzánk, ahogyan a világ többi részén, mert az a szezon lett volna számára az igazán illendő premierdátum. Ezt szívesebben fogadtuk volna a Macskák helyett.
VERDIKT
A Kisasszonyok az év egyik legjobb filmje, és bebizonyítja, hogy Greta Gerwig első mozija nem volt véletlen. A színésznőként korábban már bizonyított művész most megmutatta, hogy igenis képes saját látásmódját és zsenijét (amit a Lady Bird-ben láthattunk már) bármilyen korszakba áthelyezni, akármilyen történet elmesélésének érdekében. Kihagyhatatlan mozi, és igazi szégyen, hogy az Akadémia ezúttal elmulasztotta Gerwig jelölését, mert ez igazából az ő érdeme, az ő teljesítménye. Tekinthetjük ezt úgy is, mint egy új bizonyíték arra, hogy a jelölések nem mindig a valóságot reprezentálják.
[penci_review id=”44974″]
Szólj hozzá!