Amikor két évvel ezelőtt a Sundance-en bemutatták Damien Chazelle debütjét, az Oscar-díjas “Whiplash”-t, szinte képtelenség volt elhinni, hogy egy ennyire fiatal és tapasztalatlan rendező hogyan képes ennyire kontrollált, átgondolt filmmel bemutatkozni. Chazelle egy feszes, fegyelmezett, a legutolsó pontig kimért filmet készített, mely elvarázsolta a szakmát és a közönséget is egyaránt. Mindamellett képes volt a nézőben olyan érzést kelteni, amelyre csak nagyon kevés film képes manapság. Még a legkipróbáltabb szakmabeliek is elismerően bólogattak és állukat keresve tapsoltak, mikor elindult a stáblista. A “Whiplash” képes volt emlékeztetni mindannyiunkat arra, hogy miért is szerettünk bele anno a filmekbe.

Ami még ennél is hihetetlenebb, hogy hogyan képes egy rendező kétszer ugyanazt a trükköt elsütni. Chazelle második filmjét óriási várakozás övezte. Egy rendező tesztje mindig a második munkája, hiszen egyszer mindenkinek lehet szerencséje, másodjára viszont már nem valószínű. A feszültség szinte elviselhetetlen lehetett a fiatal direktor számára. A velencei premier azonban minden kételyt eloszlatott, és minden kérdésre választ adott: Chazelle másodjára is megcsinálta, és képes volt ugyanúgy elvarázsolni minket, mint előző alkalommal.

Habár a film meglehetősen különbözik az előző alkotástól, pusztán annak zeneisége maradt meg (mint a rendező munkásságában úgy általában), a varázslat ugyanúgy működik. Bár máshogy éri el azt a rendező, képes ugyanúgy a székbe szögezni minket két órára, és elröpíteni a saját kis világába, amiből aztán nehéz lesz felébredni. Chazelle ezúttal egy elfeledett hollywoodi műfajhoz, a musicalhez nyúlt, és úgy hozta vissza azt számunkra, hogy közben filmszerető szívünk legeslegmélyét érintette meg. Chazelle újból elképesztő kontrollt mutat egy már kihalt műfaj felett, és egy egyszerre posztmodern, mégis klasszikus musicalt varázsol a vászonra, annak minden szabályával és szépségével. A filmben szinte mindent bejár a varázs: a címbéli Los Angeles-t is új, mágikus köntösben látjuk, szereplőit pedig azonnal megszeretjük.

VÉGSZÓ

És itt rejlik a film legnagyobb erőssége: nem érne ugyanis semmit a tökéletes körítés, ha nem lenne itt ez a két lehengerlően karizmatikus színész. Ryan Gosling és Emma Stone adja meg a szívét-lelkét a mozinak, a kettejük között izzó levegő pedig hamis, filmes cukormáz helyett valódi érzelmeket képes a vászonra festeni, miközben a régi nagy musical-párosokat is megidézik. Stone nem véletlenül nyerte el a legjobb színésznőnek járó díjat a fesztiválon. Damien Chazelle bebizonyította, hogy érdemes rá odafigyelni. A “La La Land” minden túlzás nélkül az idei év legjobb filmje, és nagy valószínűséggel még találkozunk vele az Oscar-szezonban. Ennél rosszabb film ne jöjjön már idén, és akkor igazán ígéretes ősznek nézünk elébe.