Nagy fenntartásokkal vártuk a Jumanji 2.-őt, ami szerencsére nem egy újradolgozása az 1995-ösnek, inkább folytatása a modern világ szemszögéből.
Hollywoodban úgy gondolták, hogy az 1995-ös klasszikus családi kalandfilm, a Jumanji megérett az újragondolásra. Ennek eredményeképpen született meg a 2017-es év egyik utolsó mozis sikere, a Jumanji: Vár a dzsungel. A kérdés csak az: Vajon Dwayne Johnson és a társai sikerrel folytatták a varázslatos társasjáték történetét, vagy földbe tiporták az eredeti hagyatékát?
Első körben érdemes leszögezni, hogy ez nem egy reboot. Nem törölték el az első film eseményeit, inkább csak továbbfejlesztették és modernebb köntösbe ültették a Jumanji-t. Annak idején még egy varázslatos társasjáték szippantotta be hőseinket Jumanji veszélyes világába, de ebben a filmben már új testet öltött a dolog. Egy videójáték karaktereiként esnek csapdába ifjú szereplőink. A négy fiatal főszereplő nem okoz sok meglepetést, már ami az alapvető jellemeiket illeti. Itt van a szokásos okos de félénk kocka srác, az okos de zárkózott könyvmoly lány, a vicces de mégis zűrös sportoló helyi menő gyerek, és persze az instagram celeb cicababa is aki egy lépést sem tud tenni a telefonja nélkül.
A film kezdése ehhez mérten elég vérszegényre sikerült, hiszen az idő nagy részében ezeknek a sablonembereknek a sablon tetteit mutatják be. Különböző okoknál fogva azonban mind a négyen büntetésbe kerülnek az iskola pincéjében, ahol útjukba kerül a Jumani videójáték. Innen pedig adott a kaland. Beszippantja őket a játék, és különböző karakterek testébe kerülnek. A Jumanji legnagyobb erőssége ekkor bontakozik ki igazán. Az igazi főszereplőink ugyanis ekkor jelennek csak meg. Specer a kocka gyerek Dwayne Johnson testében találja magát, Fridge a kigyúrt sportoló pedig a törpe Kevin Hart lesz. A lányoknál is fordult a kocka. Bethany, szépségből szörnyeteg (Jack Black) lett, míg a félénk Martha a bombázó Karen Gillan bőrébe bújhatott.
Az ilyesfajta testcserés koncepció egyáltalán nem számít újdonságnak, vagy eredeti ötletnek a vígjátékok világában, viszont itt mégis ez az egyik legnagyobb erőssége a filmnek. A látvány bár helyenként nagyon pofás, mégis túlontúl CGI szagú, és nem igazán húzza be az embert a dzsungel atmoszféra. A történet pedig egy nagyon egyszerű kalandsémát követ. Vidd el ezt a fontos dolgot x-ből y-ba, és ezzel megmented a világunkat. Tehát nem maradt más fegyverténye a Jumanjinak, mint a humor és néhány egyéb érdekes ötlet. Ha csak tisztán a poénokat nézzük a négy főszereplőnkre, igen élvezhető eredményt kapunk. The Rock és Karen Gillan baromi jól működnek ebben a kifordított szerepben. Mindketten félénk és visszahúzódó jellemek, akik vonzó és erős karakterek testében ragadtak, és ezt a kettősséget a színészek alakítása tökéletessé teszi. Az ő poénjaik és úgy általában a jelenlétük szinte mindig telitalálat. Ezzel szemben Jack Black és Kevin Hart már kicsit vegyesebb érzést keltett bennem. A férfibőrben ragadt cicababa egy nagyon vicces koncepció, és gyakran nagyon jól játszik ezzel a film. Néhol viszont átesnek a ló túloldalára, és átmennek alpáriba és péniszpoénokkal dobálóznak, ami egy családi filmnél elég furcsa döntés. Ráadásul ezek a poénok igen erőltetettek és amolyan „haha érteeed haha” szintű finomsággal vannak megírva. A magas sportolóból törpe fegyverhordozóvá avanzsált Kevin Hart pedig tökéletesen vegyes színvonalat hozott. Általában egysorosokkal operált, és ezek bár helyenként megmosolyogtattak, de legtöbbször inkább kínosak voltak. Ráadásul az ő karakterénél éreztem azt egyedül, hogy a játékbeli énje nem rezonált túlságosan a fiatal valós énjével. Míg ott egy inkább mogorva macsó próbált lenni, a játékban Fridge egy sablon fekete poénzsák lett. Ugyanazt a szerepet töltötte be, mint Tyrese Gibson a Halálos Iramban filmekben.
A másik erőssége a filmnek a videójátékos utalások. Maga Jumanji világa és a kaland teljesen olyan mintha egy Tomb Raider, vagy Uncharted féle játékban masíroznának hőseink. Vannak itt átvezető jelenetek, különböző nehézségű pályák, fejtörők és persze nem játékos karakterek is. A Jumanji tudatosan használja és gyakran kifigurázza is a jól ismert videójátékos kliséket, ami nagyon jót tett a filmnek. Viszont több helyen épp ezért kicsit logikátlan is a történetvezetése.
VÉGSZÓ
A Jumanji: Vár a dzsungel összességében egy őszinte film. Nem akar túl sokat markolni, épp ezért amit megfog az pont az amit vártunk. Egy szórakoztató, pörgős, izgalmas film az egész családnak. Nem tökéletes, nem fog megváltozni tőle a világképed, de egy ilyen filmnek nem is ez a célja. Ahol kell vicces, ahol kell érzelmes, ahol kell tanulságos. Egy pihentető családi mozinak bátran ajánlom, ugyanis a gyerekek mellett a szülők sem fognak unatkozni!
Szólj hozzá!