Megérkezett a Párduc, hogy lemossa az összes vetélytársát a vászonról. Nem kis túlzás kijelenteni, hogy a Fekete Párduc a Marvel Moziverzum egyik legjobb darabja lett.
Óriási meglepetésként ért, amikor bejelentették, hogy a nagyszerű Ryan Coogler fogja rendezni a Fekete Párduc mozis adaptációját. Elsősorban eléggé féltem, ugyanis nem akartam, hogy Coogler-t is elveszítsük a független filmesek közül, épp úgy, mint Marc Webb-et a nem megérdemelt A csodálatos Pókember fiaskó után. Másrészről örültem is, hiszen Coogler-nél jobb rendezőt keresve sem találhattak volna a projekthez. Az ifjú titán már bizonyította tehetségét, valamint érzékenységét a faji problémákkal foglalkozó történetekhez a lenyűgöző és letaglózó A megállóban, valamint a Creed-del azt is bebizonyította, hogy képes belépni egy nagyobb költségvetésű, már megalapozott franchise-ba is. A félelem azonban ott volt az emberben, egészen a premier napjáig.
A Fekete Párduc mindaz, amit egy modern szuperhősfilmtől elvárhatunk. A karakter már a bemutatkozásakor hihetetlenül érdekfeszítőnek bizonyult. A kifordított afrikai ország, Wakanda, valamint a Párduc már-már szuperhős helyett aktivista megtestesülése adott a karakternek egy olyasfajta földhözragadtságot és súlyt, mint amilyen nincs meg a többiekben, leszámítva talán Amerika kapitányt. A Párduc egy olyan karakter, ami beszélhet hozzánk és képes megszólítani, miközben szórakoztat is. Nem, nem egy olyan filmet kell elképzelni, ami nem tesz mást, csak a saját ideológiáját tömködi le a torkunkon. Ugyanis ezen a ponton hasonlítható leginkább a tavalyi Wonder Woman mozifilmhez. Abban a filmben is egy olyan hőst üdvözölhettünk, amilyet mozivásznon eddig még nem: az első, női főszereplő nevével fémjelzett szuperhősmozit, melyben végre megbíztak a stúdiók. S bár volt már jó pár évvel ezelőtt pár Penge-filmünk, mégis erre a filmre lehet igazán azt mondani, hogy az első valóban úttörő, fekete szuperhőst szerepelteti és állítja középpontba. Azonban pontosan ugyanúgy, mint a DC szuperhősnőjének esetében, a filmre nem nyomja rá bélyegét annak saját fontossága, hanem a történetbe beleszőve, varázslatosan organikus módon kapjuk meg azt, amit “üzenetnek” szokás nevezni.
A Fekete Párduc teljes színészgárdája érzi, hogy itt most miről van szó, és el kell ismerni, hogy odatették magukat. Az élen Chadwick Boseman-nel és Coogler kedvencével, Michael B. Jordan-nel egy olyan csapatot kapunk, melyben minden tagnak van karaktere, egyénisége, és képes valamennyire hihetőnek maradni ebben az emelkedett fantáziavilágban. Még valamennyire a gonosz kérdést is sikerült megoldania Coogler-nek, amennyire ezt meg lehet oldani a Marvel keretei között – hiába bírnak erős és gonosz antihősökkel, valamiért a Marvel Moziverzum mindeddig nem volt képes felmutatni egy méltó ellenfelet a Bosszúállóknak, de majd tavasszal, amikor Thanos és a Fekete Rend látogatást tesz a Földre, hogy begyűjtse a Végtelen Köveket. Mindezek mellett a film látványvilága valami elképesztően gyönyörű és vibráló, melyhez egy hasonlóképpen erős filmzenei korong és hangkeverés társul.
VERDIKT
A mozi teljes mértékben az általunk újraértékelt Bosszúállók antitézise. A Fekete Párduc ugyanis van annyira menő, hogy tele lehessen nyomni egy filmet pusztán a cool beállásaival és akciójeleneteivel. Mindezek megvannak a moziban, azonban Coogler ezek mellett mondani is szeretne valamit, és arról sem feledkezik meg, hogy közben egy filmet csinál, nem pedig egy kétórás reklámot, vagy egy terméket, amit csak igyekszik éppen eladni. Odafigyel arra, hogy megőrizze saját nagyszabású, sokaknak szóló, mégis végtelenül személyes hangjegyét, és alkosson egy valóban időtálló, rendkívüli mélységekkel rendelkező hőst a jelennek. A Fekete Párduc nagyon a jelenben van, mindezek mellett képes visszatekinteni a múltba, és utat törni a társainak a jövőbe. Mindeközben még őrülten szórakoztató is. Kell ennél többet elvárnunk egy blockbustertől?
1 Hozzászólás