Vajon tényleg olyan jó volt az első Bosszúállók, mint amire emlékszünk?
Miután a Marvel rádöbbent a 2008-ban bemutatott, nagysikerű és nem mellesleg kiváló Vasember után, hogy a meglévő figuráival akár egy képregényekhez hasonló univerzumot építhet fel, pikk-pakk három év alatt összedobtak négy filmet, hogy aztán összeereszthessék a nagy hősöket. Éppen ezért a Bosszúállókhoz vezető út filmjei bár kétségkívül nem voltak rosszak, sőt, kifejezetten szórakoztatónak tekinthetőek, azonban nem képesek megközelíteni a Vasember minőségét, és érződik rajtuk a bizonyítási vágy, valamint a sietség a nagy csapatfilmhez. Bármennyi hibájuk is legyen, egyik sem mérhető ahhoz a félreértett, filmtörténeti anomáliához, ami a Bosszúállók. Filmről ugyanis nem beszélhetünk, pusztán egymás mellé pakolászott képsorokról.
Annak idején Joss Whedon-t sokan méltatták, hogy képes volt összehozni a nagy csapatot, és tulajdonképpen ezt az érdemet nem is vitathatjuk el tőle. Összehozta a csapatot, de azon kívül nem sok mindent csinált. A Bosszúállók ugyanis csak távolról hasonlít filmre. Az első negyvenöt perc/egy óra színtiszta expozíció, és abból is a legrosszabb. Egy kiábrándító kocsikázós akciójelenet után (tényleg ezzel kellett elkezdődnie a nagy csapatfilmnek, amire mindenki várt?) számtalan karakter igyekszik elmagyarázni, hogy most éppen mi történik, mi történt, vagy mi fog történni. A duma végeztével sikerül aztán összehozni a figurákat, akik azonban továbbra sem csinálnak igazából semmit. Beszéd az továbbra is van, amiért szintén sokat dicsérték Whedon-t, mondván nagyon ügyesen ír dialógokat. A Bosszúállók problémája azonban abban rejlik, hogy a dialógusok csak arról szólnak, hogy ki az erősebb és hogy hol van az a bizonyos macguffin, a kocka. Merthogy ennyiről szól a film: Loki és a Bosszúállók meg akarnak szerezni egy szupererejű kockát. Whedon még annyira sem erőltette meg magát, hogy Indiana Jones-szerű macguffinokat gyártson, megelégedett egy szupererős geometriai alakzattal. Tulajdonképpen úgy viselkedett, mint az ötéves Pistike, aki összekeverte építőfiguráit a kedvenc műanyag hőseivel, így kerekítve egy hasonló bonyolultságú történetet, hogy aztán rettentő cool jelenetek keretei között összeeressze kedvenc hőseit.
Mert a sok kockázás és duma után ez következik: a hősök összeeresztése, és menő jelenetek sora. Whedon egymás mellé pakol üres, karakterek és a történet fejlődésének szempontjából teljesen érdektelen jelenetet, pl. Vasember vs. Thor, mert azok jól néznek ki, és a nézők úgyis csak ennyit akarnak látni, hogy a hőseik együtt bunyózzanak, hát elég is lesz nekik ennyi. A probléma csak az, hogy rengeteg embernek ez tényleg elég volt. Alighogy bukdácsolunk túl egy-két cool jeleneten, Loki teljesen követhetetlen tervén és egy súlytalan halálon, már jöhet is a végakció, ahol megkapjuk a Marvel harmadik felvonásában már megszokott égből érkező városapokalipszis prototípusát. Elég lekoppintani a Transformers harmadik részében látott robikat, hiszen úgysem fog feltűnni senkinek, miután Scarlett Johannson és Jeremy Renner Budapestet emlegeti, majd az összes Bosszúálló összeáll, hogy menően nézzenek a kamerába. Igen, már századjára bizonyosul be, hogy ezek végre együtt vannak, hiszen a film nem szól másról, csak hogy együtt legyenek.
A végkifejlet teljesen kiszámítható: a karakterek sajnos rettentő súlytalanok, nincs semmi karakterfejlődés (Downey szálát valamennyire képesek továbbvinni, amit aztán Shane Black nagyon szépen kibont a Vasember 3-ban). Emellett a filmnek nincs semmilyen vizuális identitása. Kapunk egy 1,85:1 arányú képet, teletolva a legalapabb, leglustább kompozíciókkal, melytől még Pistike is jobban alkotott a hálószobájában.
VERDIKT
A Bosszúállók sajnos egy rendkívül lusta, inspirálatlan filmes termék, mely a filmipar egyik legrosszabb oldalát mutatja be, és melyet sajnos nagyon sokan emlegetnek filmes példaként, hogy így kell összehozni egy univerzumot. Igen, univerzumot sikerült alkotni, de közben azért emlékeznünk kell, hogy itt még mindig filmekről van szó, és ha ennyi elég a népnek, akkor sajnos soha nem is fognak többel próbálkozni. A Bosszúállók sajnos mindent képvisel, ami rossz lehet egy filmben. Szerencsére Whedon ezen tudott javítani a második részre, viszont ezen első kiruccanásának popularitását mai napig képtelen vagyok felfogni. Belejátszik a nosztalgia, vagy talán az őrület, hogy végre tényleg együtt vannak kedvenc hőseink a nagyvásznon. Ennél azonban mindannyian többre vagyunk érdemesek.
[penci_review id=”21255″]
Szólj hozzá!