Az elgondolás jópofa, szerethető szereplőkkel, de tátong az ürességtől és a hibáktól a DreamWorks legújabb filmje.
A történetből kiderült, hogy valójában nem is a gólyák hozzák a babákat, hanem egy külön erre szakosodott vállalat, a Baba Rt. szállítja a csecsemőket. De az sem mindennapi, ahogy kiválasztják a babákat. A cég úgy tartja, hogy két féle baba létezik: a főnök alkat és a családkedvenc bébi. A film motorját a népszerűségi mutatók adják: a történet szerint kiskutyák cukiság mutatója erősödik, egyre nagyobb népszerűségnek örvendnek a családok körében, és ennek a Baba Rt. vállalat issza meg a levét. „Ki akar már babát, mikor ott van egy cuki kiskutya?” – tehették fel a kérdést. Az elgondolás, mármint hogy mennyire nagy figyelmet szentelünk házi kedvenceinknek, mikre nem vagyunk képesek, és miket nem nélkülözünk csak azért, hogy állatunk legyen, teljesen reális, és remek elgondolás volt. Itt jön, vagy érkezik a képbe a főszereplő, az öltönyös kis krapek, akit azért küldenek egy családhoz, hogy utánajárjon, és megakadályozza, hogy bemutassák a világ legcukibb kisállatát. És ez csak egy gond a sok közül, ahogy a főszereplőnek, úgy a családnak is meg kell birkóznia az új taggal.
Az évek során annyiszor meglovagolták már ezt a babavárást, ahogy a gólyák hozzák a kisbabát, de ezzel az ötlettel csak most álltak még elő, ami önmagában tényleg remek, de a megvalósítása picit hézagos. A történetben olyan üres foltok vannak, és nem csak a gyerekeknek, de még számunkra is érthetetlen dolgok történnek. Az egyik kérdés, amire nem kapunk választ, hogy az elején nagy pocakkal láthatjuk az anyukát, a másik pillanatban már egy Bébi taxi áll meg a ház előtt, s kiszáll belőle egy öltönyös – értitek ti ezt? – kisbaba. Egy kisbaba, aki öltönyt visel, két lábon jár, és még beszélni is tud – utóbbit próbálja titokban tartani. Tök hétköznapi, ahogy babák öltönyben járnak-kelnek, nem? Ez egy film! Jöhetnek az érvek emellett, de még akkor sem kaptunk magyarázatot arra, hogy egyik percről a másikra az anyukával mi történt. És ez tényleg csak egy probléma a sok közül, amivel a mesében találkozhatunk. Nem az alapötlettel van a probléma, amelyeket az előbbi mondatokban taglaltunk, hanem azzal, ahogy filmre vitték. A cselekmény soraiban sok az üres pont, melyekben sajnos fontos tényezőket hallgatnak el előlünk, és ettől azt érezzük, hogy a mesefilmnek nincs igazi mondanivalója, és ehhez még társul a film sebessége is, a cselekmények egymásba fonódása. Nem lehet elkülöníteni egymástól a jeleneteket, gyors váltások után már azt sem tudni, melyik az eleje.
Ugyanakkor olyan problémák is megjelennek a filmben, melyek az életben nagyon is valóságosak, és olykor katasztrofálisak. Ezt persze csak idézőjelesen kell értenünk. Egy kisgyerek érkezésével alaposan felfordul a család mindennapja. Az addigi szokásokat meg kell változtatni, alkalmazkodni kell a kicsihez, nem akkor megyünk és nem akkor jövünk, mikor mi szeretnénk, hiszen ezt mind-mind a kis lurkó dönti el, de még szabadidőnket is megszabja, hiszen nem jut annyi idő másokra. És ennek kárát a filmben Tim, a család addigi gyereke meg is tapasztalja. Míg nem érkezett meg Bébi úr, addig lesték minden kívánságát, ő volt az egyetlen, akinek rendszeresen esti mesét olvastak. Most, hogy egy (pár napos) baba a család szeme-fénye, ő teljesen háttérbe szorul. Azzal pedig, hogy lefüleli Bébi úrat, miközben telefonál – tud beszélni a pár napos csecsemő -, az addig sem fényes barátság „örökre” véget ér. Jönnek az önös érdekek, az irigység is megjelenik, minden az enyém, de egy nagyobb probléma: hogy a szülök vakok, s nem veszik észre a valóságot. Habár melyik szülő nem elfogult egy kicsi esetében, mindig a kicsinek adnak igazat, igaz?
VÉGSZÓ
Többnyire vesszük a poénokat a Bébi úrban, bár olyan paradoxonokat figyelhetünk meg, minthogy a cselekmény üressége ellenére egyes poénokat/jeleneteket annyira kidolgoztak, hogy már kellemetlenül fájóak lettek. A snittek tempója halálos, kapkodnunk kell, hogy felfogjuk mindazt, amit látunk a vásznon.
1 Hozzászólás