Az aszfalt királyai után még több ilyen benzingőzős futamot akartok majd látni a mozikban.
Az Oscar-díjas Matt Damon és a Christian Bale elevenít fel egy hihetetlen igaz történetet a zseniális amerikai autótervező Caroll Shelby (Matt Damon) és a félelmetesen jó, a határokat nem ismerő brit versenyző (Christian Bale) összefogásáról, hogy megnyerjék a világhírű Le Mans-i 24 órás versenyt. A páros dacol a fizika törvényeivel, a vállalatot sújtó nehézségekkel, hogy a Ford Motor Company színeiben egy forradalmian új versenyautóval álljanak fel az 1966-os franciaországi Le Mans-i 24 órás verseny rajtrácsára. A legendás versenyt, amit nem kell sokaknak bemutatni, lényege hogy délután elrajtolva egy teljes napon át köröznek a franciaországi versenypályán, hogy az erre az alkalomra épített versenyautójukkal kiállják a megpróbáltatásokat, miközben a pilóták egymást váltják a volán mögött.
Még mielőtt végleg lehúzzák a rolót a 20th Century Fox-nál, a legendás, évszázados múlttal rendelkező stúdiónak még van egy trükk a tarsolyában. A Logan – Farkas és A nyughatatlan rendezője, James Mangold betolt egy művet, miután a stúdiót is bekebelező Disney gondolkodás nélkül kipenderítette a Boba Fett antológiafilm éléről, amit most a The Mandalorian című sorozatként igyekeznek majd eladni. Így maximalizálva van annak a lehetősége, hogy az utolsó csepp pénzt is kifacsarják a nézőkből, és totális, mozgóképes dominanciát alakítsanak ki. Az aszfalt királyai bizonyos szempontból hozza azt, amit Mangold korábbi filmjei: jó is, meg nem is. Van benne potenciál, és a néző nem fogja az arcát kaparva várni a végét, viszont nem elég maradandó és magával ragadó ahhoz, hogy megmaradjon az emlékezetben. De ahogy a Logant és A nyughatatlant, úgy ezt is elhúzzák a remek színészek.
Mangoldnak sohasem volt erős keze, ha rendezésről van szó, és ez most is igaz. A képregényfilmek rajongói köreiben úgy emlegetik őt, mint a Messiást, hiszen ő volt az, aki összehozott végre egy Rozsomák karakteréhez méltó filmet, amit méltán nevezhetünk a Fox éra legjobbjának is. Azonban ha újra elővesszük a mozit, látni lehet, hogy a film legnagyobb erénye pusztán annyi volt, hogy “más” volt, mint a vetélytársai. A kiáltvány egyértelmű, a kivitelezés azonban nem több, mint átlagos, némi hozzáadott vérrel és meztelenséggel, amit a Deadpool érkezéséig nem tudtunk volna elképzelni, de a Marvel nagyszájú szuperhőse nemcsak a negyedik falat rombolta le, hanem hogy véres, korhatáros képregényfilmekre is igény van.
Mangoldnak szerencséje, hogy ezúttal is van valami, ami felhúzza a moziját. Első körben kapott két olyan színészt, aki szinte a kisujjából kirázza a szakmát, legfőképpen Christian Bale. Bár ő hozott már hasonló karaktert korábban, alakítása élvezetes és összetett. Még úgy is, hogy itt amolyan várakozó üzemmódban játszik: hozza a tőle elvártakat, de nyoma sincs annak az invenciózus karakterrajznak, amit például Adam McKay Alelnökében nyújtott az év elején. Matt Damonnal tökéletes páros alkotnak: ők ketten a film szíve és lelke, és nem számít, mennyi expozícióval és eseménnyel zárja őket körbe Mangold, gond nélkül hárítják az akadályokat. Nemcsak a rendező élvezte a forgatást, a páros is rendkívül odavolt a benzingőzős közegért, és ez a végeredményen is meglátszik. A kettejük között lévő kapcsolat, kémia és dumapárbaj élvezetessé teszi a mozit, és észrevétlenül visz végig a meglehetősen kanyargósra és hosszúra sikerült őrült futamon, mielőtt a célegyenesben megpillantanánk a kockás zászlót.
Amiben még jól teljesít a mű, és ahol Mangold megmutathatja jelentős technológiai hozzáértését, az a versenyjelenetek – elvégre az aszfalt királyaira volt kíváncsi mindenki, ahogy fej-fej mellett, drámai fordulatok mellett róják a köröket. Ahogyan Ron Howard is brillírozott Anthony Dod Mantle-lel karöltve a Hajsza a győzelemért esetében jó pár évvel korábban, úgy Mangold itt is képes egy olyan, adrenalinnal töltött jelenetsort felvinni, aminek nincs párja az egész játékidő alatt. Nem számít, mennyi történelmi információt tudunk meg a Ford és a Ferrari nagy csatájáról, és az sem, hogy Christian Bale újból jó sokat fogyott. Ezen a ponton a film megmutatja, miért is ültünk be a mozi sötétjébe, és képes a nézőközönséget a volán mögé ültetni. Száguldás, izgalom és folyamatos feszültség. Bárcsak az egész moziban olyan lendület lett volna, mint ebben a szekvenciában.
Szó se róla, már az első képsoroktól lehengerlő látvány tárul elénk, kezdve a garázsból kitolt a ’60-as évek versenyautóival, a klasszikus helyszínek és a gondosan megválogatott zeneszámok, és a sebesség, ami már az első percekben belepréselt minket a székbe, az adja a film valódi erejét. Nem tudom, hogy mikor volt ennyire benzingőzzel telített egy moziterem, csodálni a vörösen izzó féktárcsákat, és szagolni az égett gumiabroncs bűzét, és nemcsak az autósport szerelmeseit fogja levenni a lábáról ez az atmoszféra. Mangold új sebességi rekordot állított fel a filmvásznon ezzel a filmmel, sajnos azonban, amint kiszállunk az autóból és az adrenalinlöket elmúlik, egy tisztább kép fogad, hogy Az aszfalt királyai sebesség elvesztésével már közel sem annyira szórakoztató, mint egy rosszul beállított alapjárat, mert ha nincs ez a két páros, akkor a motor is leáll. Matt Damon és Christian Bale, ők ketten adják a film igazi sebességét.
VERDIKT
Ha ezeket elvesszük, akkor nem marad más, mint a szokásos. Nincs itt semmi olyan különlegesség, amit még ne láttunk volna az évtizedek során megjelent sportfilmek végeláthatatlan sorában. Szokásos panelek, klisék épülnek egymásra, így végül egy elemeiben kitűnő, összességében viszont csak közepes végeredményt kapunk, mely nem fog sok szívet megdobogtatni. És ezzel valami olyasmitől is elbúcsúzunk, ami egyre inkább kihal a Disney rémuralmának köszönhetően: a nagyobb költségvetésű, mégis közepesebb léptékű presztízsfilm. Egyelőre még nem látni, hová tart ez a folyamat, és hol ér majd véget. Az viszont már most egyértelmű, hogy ez ma is és annak idején is kicsit kevés volt. Az biztos, hogyha a Disney fejesei egy másodpercre el is bizonytalanodnának, nem ez a mozi lesz, ami meggyőzi majd őket.
Szólj hozzá!