Vajon az angliai fenegyerek hírében álló Guy Ritchie képes-e újraéleszteni a Camelot-mondakör legismertebb történetét?
Guy Ritchie neve mindenkinek ismerős, még azok is hallották már nevét, akik nem követik annyira nagy figyelemmel a forgatókönyvírókat és rendezőket. Elképesztően nehéz feladat jutott az angol fenegyereknek, hiszen joggal aggathatunk olyan jelzőt az új Arthur király: A kard legendája filmre, mint a csontig lerágott, hiszen az elmúlt évtizedekben többször is feldolgozták már, ki így, ki úgy, de mind a televíziók, mind a mozik vásznain találkozhattunk az Excaliburral. Talán éppen ezért döntött úgy a Warner Bros. stúdió, hogy ezúttal egy olyan rendezőre bízzák a legendát, aki tudja érvényesíteni rendezői attitűdjét, még úgy is, ha maradéktalanul nem újul meg a mítosz – az új Arthur király csak a kezdett lett volna, egy egész sor mendemondát készített volna a Warner Bros., de ezek hiú remények maradnak csak.
Mindenféle bevezető nélkül egy gigászi harcjelenet kellős közepébe cseppenünk, aprítják egymást a felek, s itt találkozhatunk az előzetesekben látott óriás elefántokkal is – és ezzel véget is ér számukra a szereplés, többet nem látjuk őket a filmben. A film az első pár percében röpke 20 évet húz le, melyben látjuk a hajdani király bukását, a fivére árulását, és ahová még kisebb történeteket is bevágnak nekünk, és hirtelen már azon kapjuk fejünket, hogy a csecsemőből felnőtt lett. Arthur, akit az utca edzett, és borbélyházban vált férfivá, akitől még a király katonái is tartanak most új kihívás elé néz: megjelenik a hírhedt Excalibur kard, de csak a jogos trónörökös képes kihúzni a sziklából…
Sokan már az előzetesek után arra a következtetésre jutottak, hogy az Arthur király: A kard legendája nem lesz kasszasiker, nem igazán fogja mozikba csábítani a nézőket, pedig megvan benne a kellő Sherlock-ság, A Ravasz-ság és Blöff-ség is, de még ez sem segített a mozifilmen. Guy Ritchie mindent elkövetett, hogy működjön a film, még a történethez is hozzányúlt, s olyan, eddig nem látott elemeket csempészett a filmbe, amikkel korábban nem találkoztunk. Ahogy pár bekezdéssel feljebb említettük, a cselekmény óriás elefántokon, óriáskígyókon és gonosz hatalomvágyra törő mágusokon át vezetett, melyeket szubjektív kamerakezeléseken keresztül csodálhatunk, és a főhőst pedig igazi kemény csávónak állítják be, akit az utca edzett meg az évek alatt. Az ötlet jó volt, de még a megvalósításuk is elfogadható, ám a történet olyan alapvető hibákon bicsaklik el, minthogy megjelennek ezek az óriási állatok, de lényegi szerepük elenyésző, ha van is szerepük, akkor az nevetséges és érthetetlen, és igazán azt sem értjük, hogy szegény Arthurnak miért kellett elmennie arra a szigetre, mikor csak keménykedett egy sort, előrébb nem került vele. Nem tettek jót ezekkel, csak rontották és zavarossá tették a mozifilmet. Ezt lehetett érezni a film első perceiben is, mikor kisebb, de annál hatásosabb aprócska történeteket vágtak be nekünk, ezzel vezették fel a filmet – mert manapság annyira jól mutat, ha így nyit egy film -, holott ezek teljesen értelmét vesztették így, és csak a készítők dolgát nehezítette meg: most akkor hová is tegyük azokat a kötelező szponzorfeliratokat.
A filmet 100 millió dolláros büdzséből forgatták, ami hollywoodi mércével jócskán elmarad a nagy blockbusterektől, és olykor érezni, hogy csak félve használnak számítógépes-effekteket – egyszerűen ennyire futotta abból a 100 millióból -, de hiányuk akkor sem jelent akkora érvágást, ugyanis a jelenetek vágása, az extrém kamerakezelések, a fejkamerák és a festői zenei aláfestések feledtetik a nagy CGI trükkök hiányát. De akkor a bukást kinek vagy minek a számlájára lehet felírni, mikor olyan nagy nevekkel forgatták, mint Charlie Hunnam vagy Jude Law. Semmiképp sem Jude Law számlájára, hiába nem ő kapta a főszerepet, címszerepet, a film legnagyobb játéka az övé. Ennek a filmnek az igazi királya bizony Vortigern volt most. A Huligánok és a Kemény motorosok sztárja, Hunnam huligánként elképesztő lazaságával egyesíti a film végére az addig harcban álló feleket a kerekasztalnál.
VÉGSZÓ
A trailerek hiába utaltak a fantasy műfajára, a filmből azok a jegyek hiányoznak, és bizony ezért csak a rendezőt lehet okolni, aki habár erős stábbal vágott neki a filmesítésnek, de mégsem tudta azt elmesélni, nem időzött eleget az egyes momentumokon, és emiatt sem karakterei, sem a történet nem hatja meg különösebben a szemlélőt.
Szólj hozzá!