Az Atlanti csata, bár viszonylag kevéssé él a köztudatban, mégis a második világháború egyik legfontosabb ütközete. Bár az elnevezés (mely egyébként Winston Churchill-től származik) megtévesztő, hiszen egy olyan hadi eseményről beszélünk, amely végigkísérte a második világégés teljes történetét. Az Atlanti-óceánon zajló események alapvetően a következő stratégia szerint zajlottak: A szövetségesek egy egész konvojt elindítva, rombolókkal és korvettekkel védve a kereskedelmi hajókat próbáltak átkelni a vízi folyosón, míg a németek az úgynevezett “farkasfalka” stratégia szerint állították hadrendbe a tengeralattjáróikat. A második világháborúnak ezt a kevésbé ismert szeletét dolgozza tehát fel Tom Hanks legújabb filmje (a kétszeres Oscar-díjas színész talán a legelső, aki eszünkbe juthat a világháborús tematika kapcsán, Elit alakulat vagy Ryan közlegény megmentése, hogy csak a legnagyobb címeket említsük), amely eredetileg a mozikban debütált volna, a koronavírus-járvány miatt azonban az Apple Tv+ egyik legnagyobb zászlóshajójaként kapott publicitást. Igazi szerelemprojektről van szó ez esetben, hiszen Hanks nemcsak a főszerepet vállalta el, hanem a forgatókönyvet is jegyzi (utóbbit C.S. Foster A jó pásztor című műve alapján). A végeredmény pedig helyenkénti kidolgozatlansága ellenére kifejezetten szórakoztató.
George Krause kapitány fontos feladattal bízzák meg a szövetségesek. Neki kell elkísérnie és megvédenie a konvojt, mindezt ráadásul egy olyan területen, ahol a légi erő bevetésére nincs lehetőség. Az út egy ideig zökkenőmentes, hamar kiderül azonban, hogy német tengeralattjárók ólálkodnak a közelben. A csata pedig elkezdődik és kitart egészen az alig másfél órás játékidő végéig.
Ha valamikor indokolt in medias res kezdésről beszélni, az mindenképpen ez a film. Ugyanis egy rövid flashback után már az ötödik percben a vízen találjuk magunkat, hogy utána kapjunk egy szinte egy helyszínes kamaradrámát. A kamera ugyanis végig a USS Keeling (a Greyhound valódi neve, a címbéli megnevezés ugyanis csak a hívójel) fedélzetén tartózkodik, szinte el sem eresztvén Krause kapitány nézőpontját. Ennek megfelelően a film atmoszférája elképesztően fojtogató. Nincs menekvés, a hajó legénységével együtt kell túlélnünk. A film képi világa egyébként nagyon ügyesen játszik az előbb taglalt szűk nézőpont és a tenger végeláthatatlanságának kettősségével. Ugyanis néhány jelenet erejéig kiszabadulunk a hajóból, ekkor pedig a maga valójában látjuk a mindent elfedő kékséget. Más oldalról ugyan, de ez az eszköz tulajdonképpen ugyanazt a célt szolgálja. A néző ugyanis így átérzi a legénység kiszolgáltatottságát, hiszen látja, hogy a közelben nincs sehol segítség, az ellenség pedig közeleg.
A film képi világa emellett (és a mindössze 50 millió dolláros költségvetés ellenére) kifejezetten korrekt. Némileg sajnálhatjuk is, hogy egyáltalán nem volt lehetőségünk ezt a filmet nagyvásznon megnézni. A CGI a helyén, emellett pedig az emberi szemszögből megközelített csatajelenetek is tudnak hozzátenni a háborús kánonhoz. Ez egyébként is nagy erőssége a filmnek. Néhány pátoszosabb jelenetet leszámítva a filmből teljességgel hiányzik a giccs és a heroizálás. Szikár és realista a megközelítés, nézőként pedig az lehet az élményünk, hogy valóban ilyen lehetett teljes kilátástalanságban a vízen harcolni. Emellett Aaron Schneider (aki nem ismeretlen a zsánerben, hiszen eddigi egyetlen Oscar-díját a Two Soldiers című rövidfilmmel nyerte) rendező kifejezetten figyelt az alkotás pontosságára és hitelességére, így időről-időre elhangzanak a szonár, a szórás, az irány és távolság szavak. Ezáltal pedig a néző megint csak kicsit közelebb kerül a legénységhez, hiszen ezek az interakciók szinte közös gondolkodásra ösztönzik a befogadót. A szereplőkkel együtt próbáljuk kitalálni a stratégia következő lépését.
Erre pedig szükség is van, mert nem igen kapunk más kapaszkodót. Még Krause figurájával nincs komolyabb gond, bár ő is inkább egy archetípus, mint valós jellem, de a mély vallásossága és a szerelmi szál kellő hátteret biztosít a karakternek. Tom Hanks-nek nyilván nem okoz gondot a szerep, ő azért már az a kaliber, aki nem igazán tud rossz vagy hiteltelen lenni. Itt sem az, viszont a forgatókönyv – néhány jelenettől eltekintve – neki sem biztosít lehetőséget árnyalt játékra. Kifejezetten sajnáltam, hogy a szerelmi szála csak említés szintjén volt jelen, ez főleg annak függvényében volt különös, hogy Elisabeth Shue személyében egy ismert színésznő játszotta Krause párját. A többi karakter azonban sajnos még vázlatosnak is csak nagyobb jóindulattal mondható, a legtöbben eleve csak néhány pillanatig láthatóak, de aki többször van a színen (Stephen Graham) sem kap néhány megnyilvánulásaiból kikövetkeztethető jellemvonásnál többet. Az emberi vonatkozás teljes hiányában pedig hiába a jó operatőri munka, a hangulathoz tökéletesen passzoló zene és a klausztrofób atmoszféra, a néző egy idő után kapcsolódási pontok híján kiesik a történetből.
VERDIKT
Mindezek ellenére A Greyhound csatahajó egy kifejezetten korrekt alkotás. A célját, hogy bemutassa a második világháború egy eddig kevésbé dokumentált oldalát, eléri, emellett realista megközelítésével különleges élményt nyújt.
Szólj hozzá!