Fel tud érni elődei nagyságához a CO-OP Wolfenstein játék? Tesztünkből kiderül!
Az egész produkció már élből egy kisebb hátránnyal indít, ugyanis nem a megszokott balta arcú Terror Billy a játék középpontja. Illetve nincs is annyira középpontja az egésznek. Vagy talán kettő is van? Hogyan lehet ez? A két “főszereplőnk” a harmadik birodalom fanatikus katonái között már olyan híres-hírhedt B.J. Blazkowicz és Anya ikerlányai, Jessie és Zophia Blazkowicz. Mondhatnánk, a negyedik birodalomnak már két félnivalója van a világon, azonban a játékot elnézve ez csak részlegesen teljesül. Már kisgyermek koruk óta az erőszakra és az ölésre vannak tanítva, képezve. A szülők belátták, hogy hiába haladnak jól a náci megszállás kiirtásával a világ területén belül, bármikor történhet valami váratlan. Mindig találkozhatnak egy fanatikus árja katonával, aki egy sorozattal több fájdalmat viselt el mint ők, így megölheti az ikreket. Ilyen háttérrel akár spártai katonák is lehetnének, nem igaz? Ez csak többé-kevésbé fedi a valóságot.
Fizikai paramétereikben bármilyen erősek és akármilyen képezettek is a harcművészetekben, van egy harmadik faktor is amire csupán a valós harc készíthet fel. Ez bizony a mentális erő. Semelyik testvér sincs felkészülve a nácik megölésére lelkileg, ez már a játék elején kiderül. Amikor az eltűnt apjuk után nyomoznak és meg is találják az első szálat, akkor bizony fény derül a turpisságra. A két kicsattanó erőben lévő lány Da’at Yichud Power Suit-ban megakad az első akadály előtt, amelyet egy sima egyszerű katona megölése jelenti. Ha már eljutottunk idáig, ideje is kitérni az első nagyobb hibára, amelyet a végigjátszás során tapasztaltam. Próbáltak egy hihető és szerethető kémiát felépíteni a két testvér közé, hiszen csak ikrek ők, nincsen a világon senki sem közelebb hozzájuk, mint ők egymáshoz. Ez azonban csak többé-kevésbé sikerült. Néha eléggé túlhúzottnak érezhető a próbálkozás, ráadásul ha ez még nem lenne elég iszonyat béna nyelvezetet használnak. Mint a fiatalabb korosztály képviselője, elmondhatom, senki sem alkalmaz ilyen szófordulatokat, amiket az írok a lányok szájába adtak. Olyan érzés ez, mint amikor egy sokkal idősebb és más kultúrában szocializálódott ember próbál belógni a tizenévesek házibulijaira Amerikában.
https://youtu.be/Zjwo5EJxn9E
Azonban sajnos a problémák itt nem érnek véget, ugyanis a sztori az elképesztően lapos és kiszámítható. Az előző részeknek az “elborultsága”, az a plusz amitől azt érezzük, hogy “hű ez de jó fordulat volt és mennyire nem számítottam erre a helyszínre”. Na az itt nincsen meg. Az egyik kedvenc részem volt a Wolfenstein The New Colossus-ban amikor Terror Billy elmegy a Venus-on felállított bázisra és szerencsés esetben megöli a harmadik birodalom vezetőjét. Olyan epikus és remekül kitalált szál volt ez a játékban, amire itt sajnos nincsen példa. Alapvetően még egy fő problémát észleltem a végigjátszás közben, az pedig a mesterséges intelligencia. Már az ellenfeleknél sem teljesít igazán jól, persze ők azért néha megpróbálnak a hátunkba kerülni és onnan lecsapni ránk, azonban ez a ritka kivételeket erősíti, amit ráadásul hangosan a világ tudtára adnak is a katonák, hogy még ennyi meglepetés se legyen benne. Alapvetően egy kooperatív játék ez, amelyet egy társunkkal kéne hogy játsszunk. Azonban nincs mindenkinek egy barátja aki bármikor ráér, hogy együtt szórakozzanak. Így át tudja venni a mesterséges intelligencia a másik iker felett az irányítást, nem igazán sok sikerrel. Igaz, hogy sokkal táposabbnak érződik a mi karakterünknél, ugyanis sokkal több sebzést tud benyelni, nem fogy ki a lőszere, ráadásul mintha a fegyvere is jobban sebezne a miénknél, azonban néha olyan rossz helyen tud meghalni, hogy esély nincs megmenteni.
Annyi könnyítés van az egészben, hogy létezik egy úgy nevezett shared life rendszer. Ez magyarul körülbelül a megosztott életnek feleltethető meg. Rövid elnevezés, de teljes mértében takarja a jelentését. Rendelkezünk három “szívvel”, ami három olyan életet takar, ami ha az egyik testvér kivérzik, akkor felhasználható. Ez azt jelenti, nem vezet rögtön az előző mentéspont betöltéséhez az sem, ha mindkét iker kivérzik. Ezeket lehet pótolni itt-ott elhelyezett ládákból, azonban azok csak egy-egy ilyen életet adnak nekünk. Itt érkeztünk el talán a játék legnagyobb negatív pontjához, ami pedig a harcrendszer. Szó se érje a ház elejét, pörög az rendesen. Azonban nagyon hiányzik a lehetőség, amely az előző részekben megvolt. Tehát az akció előtt nem igazán ritkíthatjuk meg az ellenfél sorait. Egyszerűen a pályák nincsenek olyan okosan megtervezve, ráadásul a mesterséges intelligencia sem segít ebben. Ha látunk egy nagyobb csoportosulást magunk előtt, az akarva-akaratlanul egy kisebb háborúhoz vezet, amivel még a Belgiumban állomásozó katonákat is felkeltenénk, nem hogy a szomszéd utcában lévőket.
Vegyük sorra a játék pozitív dolgait, ugyanis abból is akad bőven. Ha nem számítunk egy picit sem a titokban gyilkolásra és szeretnénk minél nagyobb zajjal kinyírni az összes nácit, akkor ez a mi művünk. Néha akkora hegyomlás ellenfelek jönnek szembe, hogyha az összes lőszerünket kilőjük rájuk, még akkor is életben maradnak. Nagyobb-izmosabb gépek ellen már számít a célzás is. Vannak gyenge pontjaik, amelyeket megsemmisítve sokkal kevesebb idő alatt tehetjük őket egyelővé a nullával. Annyira pörög az egész és annyira izgalmas tekinthető a harcrendszer amikor kibontakozik, hogy néha teljes részeket játszottam újra csak a nagy mennyiségű ellenfél kiirtása miatt. A fegyverarzenál adott hozzá, azonban a lőszerről valahogy mintha elfeledkeztek volna. Néha odáig jutottam, hogy minden létező stukkerom kifogyott, ami nem éppen egy kellemes érzés egy ilyen fast-paced shooterben. A karakterek fejlesztése sem maradhatott ki a játékból, ami semlegesen sikerült. Nem igazán sokat ad az élményhez, azonban néhány küldetéshez egyes képességek elengedhetetlenek, szóval azzal is érdemes foglalkozni. Mondhatjuk, hogy a Wolfenstein is egy szerepjátékos lövöldévé vált. Persze mikro-tranzakciók már itt is találhatóak, azonban egy mostani frissítés után már sokkal kevesebb a szerepük mint a legelső változatban volt. A skinek és a kedvenc fegyverünk fejlesztése megoldható azzal a rengeteg silver coin-nal, amit a játék rejt el a pályákon. Tehát ezek miatt sem kell majd igazi pénzt kiadnunk, ha figyelmesek vagyunk.
Számomra a játék legpozitívabb aspektusa az a technikai megvalósítás volt. PS4 Pro-n egyszerűen szemkápráztatóra sikerült. Néha még az amúgy pörgő akciótól is elvette a figyelmemet az vizualitás amit az alkotás nyújt. Meg kell dicsérni mind a Machine Games csapatát mind az Arkane-t, akik olyan pályavizualitást raktak le az asztalra, amit nagyon régen nem láttunk. Nehéz egy igazán jó alternatív világot megtervezni, azonban nekik teljes mértékben sikerült ez, ráadásul igazán magas minőségben. Ez egy hatalmas piros pont a játék számláján. Nyög is alatta a konzol rendesen, ennél jobbat már csak majd a következő generációval lehet kihozni. Szintén örvendetes, hogy nincsenek igazán nagy és észrevehető FPS drop-ok a masinán. Nem próbálták teljesen nyitott világúvá tenni, ami megsüvegelendő. Párizs katakombáiban van egy kisebb bázisunk az ellenállók köménymagjával, ott vehetünk fel kisebb küldetéseket. Azonban ezek kimerülnek abban, hogy “menj el és találd meg őt, itt és itt tartják fogva a nácik” vagy “ tisztítsd légyszíves meg a vízvezetéket, mert mérgezik az embereket vele”. A nekünk tetsző sorrendben haladhatunk végig a küldetéseken egy idő után, tehát nem lineáris. Figyelni kell azonban a szinteket, hiszen mivel egyfajta “szerepjátékká” tették ezt is, így nekünk is van szintünk és az ellenfélnek is. Fontos dolog tehát, hogy ne sokkal magasabb legyen az ellen fejlettsége nálunk, mert könnyen fűbe haraphatunk akkor.
Az elején emlegetett mesterséges intelligencia bakijait is meg tudja javítani egy jó társaság. Nagyon pozitív, hogyha deluxe edition-t választjuk, akkor kapunk mellé egy úgy nevezett “buddy pass-t”. Ez azt takarja, hogy egy barátunkat meghívhatjuk magunk mellé játszani, úgy is hogy ő nem birtokolja a játékot. Az egyedüli dolog amire oda kell figyelni ezzel kapcsolatban, aki a játékot megvásárolta annak is játszania kell, csak így tudja elérni a meghívott fél az ő példányát. Alapvetően egy kooperatívnak tervezett alkotás ez, amely a teljes fényében akkor tud pompázni, ha nincs az idegesítő mesterséges intelligencia, hanem egy társunkkal tudunk nyomulni a két iker szerepében. Így egy teljesen más élményt tudunk átélni, azonban még ekkor sem teljesen felhőtlen a helyzet a már felemlegetett problémák miatt. Nehéz megérteni, hogyan is foglalták el a nácik a világot amikor a harctéren ilyen buták az ellenfeleink. A szokásos probléma itt is felmerül, a nehézségi szintet növelve nem okosabbak lesznek, hanem mi leszünk gyengébbek és beléjük kell több lőszer.
VÉGSZÓ
Nehéz megítélni a Wolfenstein Youngblood-ot. Alapvetően egy kooperatív élményre tervezett alkotás ez, amely ha nem sikerül egy barátot magunk mellé találnunk egyből nem tud a teljes fényében tündökölni. A Buddy Pass egy zseniális húzás, amely biztosan növelni fogja a valós CO-OP játékok számát. A grafika egy igazán erős pontja az alkotásnak a helyszínek hangulatával egyetemben, általában az akció is pörög rendesen. Ez annyira be tudja szippantani az embert, hogy néha meg is tud feledkezni a játék alapvető problémáiról. A karakterek gyenge interakciója, a nem túl színvonalas mesterséges intelligencia és a lapos történet a hátulütője a Blazkowicz ikrek kalandjának. Ami még nagy-nagy pozitívum vele kapcsolatban, hogy nyomott áron árulják az alkotást. Akiknek tetszettek az előző Machine Games-es Wolfenstein-ek, az ezt se hagyja ki. A hangulatot hozza és ha valaki egy baráttal tud játszani, akkor a mesterséges intelligencia legzavaróbb tényezőit is könnyedén ki tudja kerülni. A játékot PS4 Pro készüléken teszteltük.
Szólj hozzá!