JÁTÉKTESZT: Marvel’s Iron Man VR

Nagy sebességgel jött, de csak kis huzatot hozott.

Csak tippelni lehet, hogy mi járhatott a Marvel és a Sony fejében, amikor ennek a játéknak az elkészítését kiötlötték. Egyrészről adott volt, a 2018-as Marvel’s Spider-Man sikere ami ösztönözhette őket, hiszen van még szuperhősös licensz amit mindkettejüknek érdekében állhat előszedni. Másrészről van egyfajta nyomás a japánok felé, hogy PSVR-re is készüljenek játékok, hiszen a platformot leginkább a gyártójának kell elsősorban kiszolgálnia. A választás Vasemberre esett, aki a Marvel univerzum egyik legismertebb és legkedveltebb karaktere. Nagyon is helyesen, hiszen még azok is elismerően nyilatkoznak a film feldolgozásokról, akiknek egyébként herótjuk van a superhero biznisztől. Továbbá a repülés, mint élmény ordít egy jó VR megvalósításért, szóval Iron Man volt talán a legjobb választás. 

Az már viszont kérdéses, hogy a munkával miért éppen a kevésbé ismert Camouflaj csapatát bízták meg. No nem is azért, mintha nyeretlen kétévesekről volna szó – Ryan Patton stúdió alapító például hosszú éveket húzott le a Kojima Productionsnél, vagy a 343 Industriesnél és nem egyedüli veterán a cégnél. VR projektekben viszont nem nagyon volt tapasztalatuk, a saját bevallásuk szerint pedig a kezdet kezdetén egyik fél sem akarta a projektet. A Marvel nagyobb, ambiciózusabb játékot és rutinosabb csapatot szeretett volna, a készítők pedig egészen más irányban tapogatóztak. Aztán a kezdeti távolság mégis lecsökkent és körülbelül két hét alatt mégis sikerült megállapodni.

De hogy miért is gondolkodom ezen annyira? Nos azért, mert sajnos mindjárt a teszt elején le kell szögeznünk, hogy a Marvel’s Iron Man VR nem igazán lett jó játék. Bűn rossznak sem mondható, habár ahhoz hogy az ember értékelni tudja, eléggé bele kell merülni. Kicsit olyan ez, mint a jó bor, az idő és a nemesedés esete. Ilyen szempontból viszont meglehetősen rossz választás volt pont a játék első pályáját a demóba tenni, az ugyanis nagyon nem reprezentálja a pozitívabb élményeket. No de erről picit később.

A sztori szerint a jól ismert Tony Starkot alakítjuk majd, aki visszavonult fegyvermágnásként inkább Vasemberként funkcionál és szerte a világban felveszi a harcot a gonosz erőkkel. A történetben emberére akad, ugyanis a titokzatos Szellem támadást intéz ellene és a Stark Industries különféle telephelyei ellen. Természetesen a szálak kibogozása mi feladatunk lesz, de senki ne egy nyomozós játékra számítson, sokkal inkább egy ízig-végig akció orgiára, ahol csak elvétve kapunk egy-két adalékot a nagy hentelések közt pihenésképpen.

A játék kizárólag VR-ban játszható és a Sony platformján, emellett pedig tovább korlátozó tényező, hogy csakis Move Controllerekkel hajlandó operálni (meg is vásárolható egy spéci Vasemberes bundle, amiben a játék és két irányító lapul). A tolóerőt a ravaszokkal adagolhatjuk, a haladás irányát pedig a “fagyik” megfelelő irányba való mozgatása fogja megadni, ugyanis Iron-Man tenyeréből jön ki ugye a nafta. A Move gomb természetesen az akciót (lövés) hozza, a két fajta fegyver típusunk közt a csuklónk megfelelő állása választ – a tenyerünkből tudunk lövöldözni, a csukló feletti részből pedig spécibb, nagyobb sebzésű bombákat, rakétákat tudunk kilőni.

A fordulás már kicsit trükkösebb és egyben az irányítás legfogósabb része. Ezt a felső két gombbal, a négyzettel és a háromszöggel tudjuk szabályozni. Alapból 45 fokos szögben való ugrások vannak beállítva, de ha bírja a gyomrunk, bekapcsolhatjuk a valós idejű verziót is. Akárhogy is, ennek a megszokásához, valamint az egész irányítás tökéletes elsajátításához bizony rengeteg gyakorlás szükséges. A játék ugyanis nehéz és sokszor épp a repülős részeken fogunk elvérezni, pláne ha valamilyen feladatot megadott időre kell teljesíteni, vagyis nincs idő a lacafacázásra.

Gyakorlásra azonban rengeteg lehetőségünk lesz, ugyanis a történet 12 fejezete is úgy van felépítve, hogy minden egyes komolyabb mission előtt, jól begyakoroltatják velünk azokat a mozzanatokat, amik majd az éles bevetésen jól jönnek. Másrészt ahogy haladunk előre, úgy nyílnak meg különféle repülési és harci challengek, amelyeket időre kell teljesítenünk. Ennek jutalmai egyébként a fejlesztési pontok, amelyet a páncélunk tuningolására költhetünk. Szokás szerint a fegyverek, a strapabíróság és még egy sor dolog fejleszthető. Ami kicsit különleges, hogy két loadoutunk, vagyis beállításunk lehet, Vasember ruhája ugyanis különféle fejleszthető szegmensekre van felosztva (kar, kézfej, térd, mellkas, váll, fej) és minden slotba csak egy dolgot rakhatunk.

A repkedős részek között szinte mindig visszatérünk majd Tony házába Malibun, ahol nem csak a tuningolást intézhetjük, de a sztori is javarészt itt fog továbbgördülni. Mindehhez Pepper, a szívszerelmünk is asszisztál, valamint két mesterséges intelligencia: F.R.I.D.A.Y. és Gunsmith. A sztoriról nem szeretnék sokat elárulni, mert egyrészt nem túl bonyolult (kevésbé finoman: bárgyú), másrészt pedig össze lehetne foglalni egy összetett mondatban, így ha pár dolgot elárulok, gyakorlatilag már le is lövök mindent. A karakterek nem másolják a filmekben megszokott arcokat (így valószínűleg olcsóbb volt), de azért hajaznak rá valamelyest. Az alakítások nem feltétlenül rosszak, de sajnos az a fajta mesterkélt humor van erőltetve, ami sok hasonló produkcióban (röviden: ami a filmnek és pl. Robert Downey Jr-nak jól állt, az itt nem jön össze). Kínos párbeszédek, nevetséges civódások jellemzik, felejtsük is el inkább gyorsan.

Amit viszont még Tony malibui villájáról meg kell említeni, hogy keresztbe-kasul bejárhatjuk. Mozogni itt is a VR játékokban jól megszokott “teleportálgatós” módszerrel lehet (valahová mutattok és ott termek). Viszonylag sok szabadidős tevékenységet végezhetünk, például felfedezgethetjük a szobák rejtett sarkait, de igen kevés ennek ellenére az interakció, azok is meglehetősen bénácskák. Ami legalább jópofa, hogy van egy edzőterem, ahol húzódzkodhatunk, súlyzózhatunk, megsorozhatunk egy bokszzsákot, vagy ami a legviccesebb, kosárra is dobálhatunk. Ezek azonban hamar unalomba fulladnak, gyakorlatilag egyszeri mókát jelentenek, mint ahogy az is, hogy kiehetjük a hűtőből a szendvicseket és kiihatjuk az üdítőket (nyerni nem nyerünk vele semmit, csak poén).

Összességében ezekről a részekről az mondható el, hogy nem túl szépen kivitelezettek. Habár a belső részeken még szépnek is mondható a grafika, arra már nem fordítottak annyi energiát a készítők, hogy ha felemelünk egy tárgyat, akkor az valamennyire valósághű legyen. A fizika tehát minden valóságot nélkülöz (ha valamit eldobunk), ha pedig egy tableten akarunk lapozgatni, akkor a két kontroller egymásba akad, vagy emiatt nem is tudjuk elvégezni a műveletet. Karjaink kb. két méter hosszúságúak, ami igencsak komikus hatást kelt, kb. mintha Inspector Gadget szerepében lennénk, nem is Tony Starkéban. Ezek azok a részek, amelyekben például a Blood & Truth abszolút pozitív példát mutat.

Az egyértelmű arconcsapás viszont a külső helyszíneken jön – fájdalmasan gyengén van egynémelyik kivitelezve. VR és gyengébb lehetőségek ide vagy oda, papírmasé növények, elnagyolt modellek, konkrétan (nincs rá jobb szó) ronda terep és homályos textúrák jelentik azt, amiben részünk lesz. Furcsamód pont az első pályák igazán csúnyák, például saját otthonunk Malibu, illetve a többször is előkerülő Shanghai felhőkarcolókkal tarkított belvárosa. A későbbi helyszínek, mint Kazahsztán, vagy Afganisztán tetszetősebbek (de sokkal azért nem), valahogy úgy érezni, hogy ezeken a pályákon már jobban belejöttek a fejlesztők, noha tudjuk jól, hogy a készítés legtöbbször nem igazán a játék felépítésének megfelelően zajlik. További kínos “meglepetés”, hogy a egy-egy résznél a játék még be is szaggat picit, érdekes módon átvezető részeknél is érzékelni lehet ezeket az apróbb megingásokat.

A játékmenetről is elmondható, hogy a későbbi objektívák sokkal érdekesebbek, összetettebbek és izgalmasabbak. Persze nem fair ezt így kijelenteni, hiszen az első pályák feladatai pont a betanulást szolgálják, de ugyanakkor ha azt vesszük, hogy a játékos figyelmét viszont az elején kell megragadni, akkor bizony rossz választás volt az elejét elhanyagolni. A sokadik, majdnem utolsó pálya ráadásul egy gyökeresen másfajta játékélményt is kínál, mint a többi lövöldözés szegmens. Nem akarom részletezni a sztori miatt, de egy barlangban kell tevékenykednünk és egy-egy hasonló mászkálós, nyomozgatós etap bizony korábban is jól jönne, hogy kicsit feloldja az akció orientált részeket.

Ami viszont a játék egyértelműen legidegesítőbb momentuma, az a töltési idők kérdése. Nem is igazán értem, hogy a sok esetben nem túl acélos grafikát miért tart ennyi ideig betölteni. Sokszor még akkor is hosszú 10-15 másodpercre ott ülünk és várunk, amikor már az indikátor elérte a 100%-ot. Csak várunk és várunk a sötétben egyedül, közben folyik az izzadtság az arcunkon. Ha valahol, hát VR-ban különösen rosszul jön mindez, hisz még a mobilunkat se tudjuk előkapni, hogy elüssük az időt. 

VÉGSZÓ

Fura élmény volt a Marvel’s Iron Man VR-rel játszani. Az elején tiszta szívemből gyűlöltem, de ahogy haladtunk előre…. no nem, megszeretni azért nem sikerült. Megszokni és értékelni a pozitívabb részeit viszont igen. A repkedés és összetettebb pályák tudnak szórakoztatóak lenni és ha hajlandóak vagyunk elfogadni a helyenként csapnivalóan gyenge grafikát, valamint türelmesen kivárjuk a giga hosszú töltési időket (PS5 SSD hol vagy már?), akkor akár még jól is szórakozhatunk. A viszonylag magas induló áron viszont még a megrögzött fanatikusoknak sem tudom jó szívvel ajánlani. Érdemes talán egy kicsit várni egy leárazásra, vagy egy hidegebb hónapra, amikor jól jön ha valami melegíti a fejünket akkor is, ha éppen nem játszunk (hanem várunk a töltésre).

Total
0
Shares
Previous Article

KÉPREGÉNYAJÁNLÓ: Stranger Things: Hat

Next Article

A Constantine - A démonvadász rendezője előállt egy folytatási tervvel, ám a stúdió lesöpörte azt

Related Posts
Wide Screen YouTube