JÁTÉKTESZT: Ion Fury

Megnéztük milyen kalandokba keveredett Duke Nukem kishúga a pixelrengetegben.

Megnéztük milyen kalandokba keveredett Duke Nukem kishúga a pixelrengetegben.

Rengeteg féle felütéssel lehet indítani egy Ion Fury tesztet. Lehetne beszélni a címet övező botrányról, ami ugye Ion Maiden lett volna, de a hasonló hangzású legendás heavy-metal zenekar érthetően nem nagyon örült ennek, szóval némi jogi izmozás után mégsem az lett. Fel lehetne emlegetni a készítők transzneműek elleni kirohanását, amelynek az lett az eredménye, hogy a játékból is el kellett távolítani két rövid szöveget (a modern világnak megfelelően a játékosok egy része magán a történésen, mások viszont a cenzúrán akadtak ki). Esetleg fel lehetne fűzni a bevezetőt a retró vonalra és tavaly early accessben elstartolt WRATH: Aeon of Ruinra hivatkozva, hogy lám van élet a nagy klasszikusok után is húsz esztendővel. A legokosabb azt hiszem mégis az lesz, ha Duke Nukemhez nyúlunk.

Természetesen nagyon jól tudjuk, hogy Shelly “Bombshell” Harrisonnak semmi köze (legalábbis rokoni szálon) a szőke macsóhoz. Egész egyszerűen a 3D Realms már rég elvesztette a jogokat a saját maguk által kreált legenda fölött (a Gearbox birtokolja azokat), így amikor jött az ötlet, hogy csináljanak egy őrületes pixellövöldét, mint hajdanán, akkor főhős gyanánt ezt a leányzót rángatták elő, aki már a 2015-ös (egyébként brutálisan rossz) Bombshell című TPS-ben is helyettesített.

A csaj egyébként tényleg Duke Nukem női megfelelője, de legalábbis hasonlóan hűvös, kimért, szeret segget szétrúgni és rövid, velős beszólásokkal kápráztatja el a játékost, amelyekben nem ritkák a popkultúrális utalások. Most beszélnem kéne a sztoriról? Őszintén: minek? Ha a készítők is letudták alig fél oldalon, akkor nekünk is elég annyi, hogy a főhősnő a GDF rangidős tisztje (dacára 6 hónapos szolgálati múltjának) és leszámolni kíván a Neo DC utcáin randalírozó kibernetikus szektával, valamint gonosz vezérükkel, Dr. Jadus Heskellel.

Térjünk inkább a lényegre, magára a játékra. Ami olyannyira Duke Nukem 3D, csak 2020-ban és más főszereplővel, hogy gyakorlatilag annak a motorját, a módosított Build engine-t használja (ezt maguk a készítők se hitték, hogy ennyi év után a modern konzolokon még előszedik). A játék PC-re már tavaly nyáron kijött, a mostani apropó a PS4, Xbox One és Nintendo Switch változat megjelenése (mi a Microsoft konzolján, egy One X-en teszteltük).

Ha be kéne röviden mutatni az Ion Furyt, akkor tényleg azt mondhatnám, hogy egy az egybe a klasszikus Duke 3D érzést kapjuk. Szerencsére a fejlesztésért felelős Voidpoint nem ment bele kétes játszmákba, hogy feljavítgatják részeiben az élményt, teljesen olyan a hangulat, mintha a kilencvenes évekbe csöppentünk volna vissza. Csupán a felbontás, a képernyőarány, valamint olyan fejlesztések emlékeztetnek az idő múlására, mint az autosave, fejlövések értékelése, valamint a sokkal menőbb fizika.

Minden más maradt oldskool: papírmasé ál-3D, méretes pixelek, kevés színből megoldott színátmenetek, kerek felületek melyek sokszögletűek inkább, folyamatosan képernyőn látható energia- és páncélzat szint, valamint lőszerszám és még sorolhatnám. A pályák hatalmasak és szerencsére nagyon is ötletes tervezésűek. Nem lesznek szegmensek, de még csak settingek sem, amelyek visszaköszönnek majd a kaland során, és abszolút látható a lelkesedés és a befektetett munka a projektben. A legapróbb dolog is a helyén van, a helyszínek gazdagon berendezettek, még apró kis gegeket is volt idejük a level designereknek szétszórni, nem is beszélve a titkos részekről. Az első pályán mindjárt találkozunk egy WC-vel, ahogy az elődben is és ugyan nem tudunk vizelni a piszoárnál (nyilvánvaló okoknál fogva), de azért a tükörben megcsodálhatjuk magunkat. Striptease táncosnők sincsenek, de a klasszikus “Shake it baby!” beszólást igen hamar meghallhatjuk.

A pályákon nem csak lineárisan mehetünk végig, hanem teljesen ránk van bízva, hogy hogyan oldjuk meg őket. A lényeg itt is hasonlóképpen zajlik, mint a korabeli játékokban, különféle színű kulcskártyákat kell keresnünk, amelyek új területek előtt nyitják majd meg a kapukat. Nem ritka, hogy két egymást követő szakasz egymásba nyílik és oda-vissza járhatunk-kelhetünk bennük. De nincs semmi kőbe vésve, ettől a laza szemlélettől is izgalmas a játék, mert soha nem lehetünk benne biztosak, hogy az előzőekből következtetve mi is vár ránk a következő sarkon. Az viszont fix, hogy ha egy pálya végére érünk, akkor kapunk egy memót, hogy mennyi titkot nem fedeztünk még fel és egy kérdést hogy biztosan tovább akarunk-e állni.

Rohanni tehát nem érdemes, mert nagyon izgalmasak ezek a részek és rengeteg easter egg is beépítésre került az egyes pályákon. Híres filmek, videojátékok jellemző részletei, vagy komplett helyszínei elevenednek meg ilyenkor, csak győzzük őket felismerni. Nem akarom ezeket felsorolni sem, mert igen nagy élmény a megtalálásuk, tehát ha nem is találkozunk mindennel elsőre, később érdemes visszalátogatni. Csak egy példa: az egyik helyszínen egy rakás színes konténer állja utunkat. Egy daruval egy újabb konténert tudunk behelyezni melléjük és ha ezt megtesszük, azonnal be is ugrik, hogy ez az egész olyan mintha Tetriseznénk és mivel ezzel a mozzanattal épp meg is van a négy teljes sorunk, egy hatalmas robbanással a konténerek eltűnnek az útból, biztosítva a továbbhaladást a pályán.

Nem szóltam még a fegyverarzenálról, amely szintén a kor szellemét idézi. Van egyetlen nem lőfegyverünk, ami egy elektromos árammal töltött gumibot (bármennyire is paradoxul hangzik). Ezen kívül van a választékban a szokásos revolver, shotgun, gépfegyver, gránátvető, sőt még egy gépágyú is a klasszikus lassú felpörgéssel. Minden fegyvernek van alternatív használati módja, érdemes kitapasztalni és ízlés szerint használni. Utánpótlást folyamatosan találhatunk mindenfelé, ám amíg a játék elején nem nagyon kell foglalkozni a logisztikával és spórolni, addig a későbbi pályákon már nem érdemes mindent agyatlanul felvenni. Hanem inkább taktikusan lefogyasztani a készletet és csak aztán tápolni, mert kerülhetünk olyan szituációba, hogy elfogy a muníció és olyankor meg jól jönne, amit korábban pocséklóan felvettünk.

A játékmenetre is igaz, hogy eleinte szinte mindegy mit csinálunk, nyugodtan szaladgáltunk kedvünkre, nagy bajunk nem lesz. A játék azonban viszonylag hamar bünteti a Rambó stílust és megtanít arra, hogy megfontoltan és taktikusan haladjunk előre, még akkor is ha igazából a non-stop akcióról szól az Ion Fury. A hangulat végig egyenletes, talán annyi kritikát lehet megfogalmazni, hogy borzasztóan tömény az élmény, így lehet érdemesebb rövidebb etapokban letolni, nem egyszerre, nehogy unalomba fulladjon. Összesen 7 zónán vezet az utunk, ezekből 4 nagyobb (5-5 pályával) és 3 kisebb (2-3 pályával) marad a végére. Az egyes zónák végén mindig van valamiféle nagy harc, vagy boss fight, kicsit lelkileg is lezárva az egyes szakaszokat.

A játék zenéje szintén az időszaknak megfelelő mind stílusban mind formátumban. A két órányi hanganyag ugyanis Tracker programban készült és valóban úgy hangzik mint az akkori FPS-ek muzsikái. Nem mondanám, hogy Grammy díjas anyag, nem fogom külön megvásárolni és hallgatni de aláfestésnek kiváló. A hangeffektek nemkülönben korhűek, néha már el is gondolkozik az ember, hogy egy-egy darabot nem egy az egyben emeltek át a korábbi játékokból.

Az egyik legnagyobb kérdés a konzol változat kapcsán az irányítás volt és itt jól vizsgázott az átirat, mert noha elsőre kicsit fura az érzés és túl érzékenynek tűnik a mozgás, de aki edződött már a Doom, vagy Duke 3D remasterekkel, annak nem lesz újdonság. Iszonyat gyorsan szaladgálhatunk fel s alá, amit könnyű megszokni, ha már ismerünk egy pályát, sajnos ennek akadnak hátulütői, mert ilyenkor fordul elő az, hogy egy teljesítmény igényesebb részre érve belassul az FPS. Nem nagyon, csak pont annyira, hogy kényelmetlen érzés legyen.

Ettől komolyabb gond, hogy a teszt során rendszeresen különféle fagyások keserítették meg az életem. Szerencsésebb esetben pont pálya végén, az autosave után, szerencsétlenebb változatban, mondjuk egy boss fight kellős közepén. Azt hiszem a harmadik zóna utáni csatában volt az, amikor a repülő főellenséget kicsit megsoroztam és azonnal mentettem, mert pár másodpercen belül garantáltan jött az exception. A feketelistának azonban ezzel sincs vége, számos bug is sajnos velejárója a kalandnak. Sok helyen nem tudta lekezelni az engine, hogy egy következő szobában lévő ellenfél az adott falon belül, vagy kívül van és ezért villogva fel-fel tűnt, más alkalommal meg abban nem jutott dűlőre a játék, hogy egy szétlőtt ablaknál a tükröződő felület mindig mást mutat. Néha a mi tükörképünket, viszont néha a mögötte lévő helyszínt. Nem azt mondom, hogy játszhatatlan a játék és folyamatosan vannak ilyenek, de pont elégszer ahhoz, hogy az élményt sajnos lerontsák.

VÉGSZÓ

Az Ion Fury bája abból fakad, hogy maximálisan nem veszi komolyan magát, felrúgja a manapság megszokott sztenderdeket, mégis vérprofi. A hangulat és a megvalósítás abszolút hozza a kilencvenes évek ős FPS-einek feelingjét és ezért csillagos ötös jár. Az viszont elszomorító hogy a játék tele van bugokkal és gyakran ki is fagy (talán patchek orvosolják majd). A 9-10 órás kaland akár a duplájára is nyúlhat ha valaki alapos, vagy csak óvatos. Így a szórakozás mindenképp tartalmas lesz, pláne ha valaki a rejtett részekre is ráfekszik. Hibái ellenére maximálisan ajánlott, legfeljebb ha nem sürgős, lehet picit érdemes várni vele, addig hátha a hibákat is befoltozzák és még az ára is lentebb megy.

Total
0
Shares

Leave a Reply

Previous Article
Cassian Andor

A Zsivány Egyesből visszatér Jimmy Smits és Alistair Petrie a Cassian Andor-sorozatban

Next Article

A készítők mesélnek a The Last of Us Part II-ről

Related Posts