Sejtettem, hogy merész vállalkozás lesz a játék tesztjét bevállalni, de arra nem számítottam, hogy filozófiai mélységű, morális kérdések fognak kerülgetni miatta. Az köztudott, hogy a japánok “őrültek”, de legalábbis kulturálisan nagyon más közeg, mint amit mi itt a világ másik felén megszoktunk. Elég csak megnézni a filmjeiket, fura TV-s vetélkedőiket, no és a zenéiket nemkülönben.
A ritmus játékokat viszont szeretem, gyakorlatilag a konzolos pályafutásom kezdete nagyjából egy időre tehető a stílus születésével. A PaRappa the Rappert szokás legalábbis a stílus első képviselőjeként emlegetni, bár ilyenkor mindig előkerül egy szakértő vélemény, hogy mondjuk már a hetvenes évek végén volt olyan kísérleti fejlesztés, amely …. satöbbi, satöbbi – ettől tekintsünk most el. Az évek során különféle platformokon megtalált a Dance Dance Revolution, a Gitarro Man, a Samba de Amigo, a Taiko Drum Master, vagy a Frequency és az Amplitude. Az egyik örök kedvenc pedig mindig is a Vib-Ribbon marad, aminél lükébb játékot keveset hordott a hátán a föld (elvontságban és őrült zenékben ott sem volt hiány).
Amíg a világ nyugati felén a Guitar Hero, később Rock Band játékok vitték el a műfajt a popularitás csúcsára, hogy aztán a Just Dance vegye át az uralmat, addig mindez Japánban eléggé más irányokban folytatódott. Olyan 6-9 éves fiatal lányoknak becélzott játékok nőttek ki a földből, amelyekről még csak hírből se hallhattunk, talán csak a The Idolmaster játékokról és – igen, megérkeztünk – a Hatsune Miku: Project DIVA sorozatról. Ezek elsősorban a szigetországra voltak pozicionálva, de az utóbbi években szép lassan átkúsztak az öreg kontinensre is.
Utóbbi a SEGA által életre keltett (videojáték) project és 2009 óta a létező összes PlayStation platformot bejárta, viszont a főszereplő hölgy megérdemel egy külön magyarázatot. Hatsune Miku ugyanis egy – kis képzavarral élve – ízig-vérig virtuális sztár, akinek még a hangja sem valódi. Ennek ellenére hatalmas népszerűségre tett szert, teltházas (valódi) koncerteket ad, ahol hologramként van kivetítve, egy japán férfi pedig el is vette feleségül tavaly év elején.
Ahelyett azonban, hogy elkanyarodnánk bulvár irányba, inkább nézzük meg hogy ki is ő, mert pár dolog jobb megvilágítást nyer. A Yamaha 2004-ben fejlesztette ki a Vocaloid nevű énekszintetizátor programját. Ez egy olyan technológia, melyben dalszövegek és dallamok hozzáadásával készülhetnek a dalok, a lényegi munkát a software végzi (persze ez nem azt jelenti, hogy nem lenne rengeteg munka ezeknek a zenéknek az előállításával, sőt nagyon is sok van). A végeredmény viszont egy olyan valósnak tűnő dal, amely olyan hangtartományokban jár és olyan sebességgel játszódik, amire élő ember nem lenne képes. A dolog különlegessége és extrém népszerűsége valószínűleg ebben is keresendő.
Hatsune Miku ennek a műfajnak az emblematikus jelképe, ha úgy tetszik kabalafigurája. 2007-ben “született” meg az örök 16 éves lány, miután a Crypton Future Media átvette a Vocaloid fejlesztését. Innentől pedig elindult hódító útjára és a manga/anime stílusú videóival óriási népszerűségre tett szert. Csak az említett videojáték sorozat közel 20 részt számlál. A mostani, Hatsune Miku: Project DIVA Mega Mix című epizód ha úgy tetszik egyfajta “best of”, avagy megünneplése a sorozat 10 esztendős fennállásának. 101 dalt tartalmaz, melyből csak 10 új, a többi az eddig részek legnépszerűbb számait hozza el a sorozattal még csak most ismerkedőknek és a rajongóknak egyaránt.
Hogy a lényegre térjünk, a játék tipikus ritmusjáték, a megszokott sémákkal, ugyanakkor igyekszik új dolgokat hozni a már jól ismert alapfelálláshoz. Például apróságnak tűnik, de a lenyomásra váró gombokat nem egy vertikálisan, vagy horizontálisan érkező “szalagon” kapjuk, hanem a legkülönbözőbb irányokból, ezzel is növelve a zavarodottság érzését, amikor az ember egy új ritmus játékot kipróbál. Az ötlet azonban működik, új színt hoz a műfajba a dolog.
Újdonság még szintén a Switchen debütáló Mix Mode amely a standard, gombnyomkodós (Arcade Mode) irányítás helyett levehető Joy-Con-okkal operáló mozgásérzékelős őrületet takar. Sajnos ez része a játéknak Switch Lite-on nem elérhető, így nem tudtam tesztelni, de videókról nézve jó mókának tűnik. Bárkinek elérhető viszont a Tap Play, ami ahelyett, hogy a gombokról várná a bevitelt, a képernyő aljára helyezi ki a jeleket és az érintőképernyő segítségével kell játszanunk. Ízlés dolga, nekem nem igazán jött be, de lehet lesz akinek segítséget jelent. Az viszont mindenképpen az, hogy a játékban lenyomásra váró gombokat átkonfigurálhatjuk a PlayStation emblematikus jeleire is (ne feledjük, hogy a sorozat javarészben ott jelent meg ezidáig, így hatalmas rajongóbázisa van, aki azokhoz a játékokhoz szokott).
Különös, hogy ez utóbbi két lehetőség nem a settingsben érhető el, hanem némileg eldugva, a Customization menüpontba lelhető fel. Ami meg persze hogy van egy ilyen játékban, minden énekest teljesen egyedileg testre szabhatunk saját meglátásunk szerint. Hajak, ruhák, kiegészítők vásárolhatók a játékban elért eredményeinkért beváltható valutából. Sőt, pólót akár saját magunk is tervezhetünk a beépített szerkesztővel.
Az meg már csak hab a tortán, hogy az amúgy játék közben háttérben futó anime klipeket külön is visszanézhetjük (a koncentráció hevében úgysem sokat látunk belőlük), valamint saját playlisteket hozhatunk létre. A daloknak persze különböző nehézségi szinteken is nekiugorhatunk, de első ismerkedésre mindenképp az Easy-t ajánlom, mert egynémelyik még így is tud kihívás lenni. Szinttől függetlenül ugyanis minden számnak van egy saját számszerű értéke, amely a kihívás milyenségét takarja. Hardon már elég nagy kihívás a játék és akkor az Extreme és Extra Extreme fokozatokról még nem is beszéltünk, lévén nincsenek is nyitva alapból, csak ha már bizonyítottunk.
A nehézséget enyhítendő saját gombkombinációkat hozhatunk létre, hogy könnyebb legyen egy-egy nehéz kombinációt bevinni, de ez egyszerre váltott ki belőlem jó és rossz érzéseket egyaránt. Nyilván a játék (és a stílus) kedvelői közt sokan lesznek akik ennek örülnek és való igaz, hogy terhet vesz le a vállunkról, de egy kicsit a játék értelmét kérdőjelezi meg. Valahogy ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy autós játékba idő visszatekerési lehetőség kerül. Persze, “ha már ott van” alapon én is használom a feature-t, ha olyan szituációba kerülök, de ugyanakkor kicsit bűntudata van az embernek, hogy ez bizony csalás.
S milyen a játék? Alapvetően egy ritmusjátékot az határoz meg elsősorban, hogy milyen zenék vannak benne. Persze a műfaj eleve behatárolja azt hogy mit fogunk hallani, hiszen naiv az aki nem népszerű, populáris zenéket vár (kivétel talán a Guitar Hero és Rock Band sorozatok, ahol ugye másfajta dallistákkal dolgoztak). Ennek megfelelően itt a j-pop műfaj lesz hangsúlyos, azon belül is a Vocaloiddal készült dalok.
No és ezzel el is érkeztünk a bevezetésben említett morális dilemmához, ugyanis személyes véleményem szerint ezek a zenék kevés kivételtől eltekintve borzalmasak. Nem tartom magam vaskalaposnak, nem vagyok híve a “csak az élő hangszeres zene a zene” mozgalomnak, szinte minden műfajban találok olyat amit értékesnek ítélek – noha az általam preferált műfajok nagyon messze helyezkednek a slágerlistáktól. Mégis elfogadom, amikor egy zenei játékban túlnyomó részt a slágerek köszönnek vissza, egyrészt népszerűség, másrészt ritmusosság (harmadrészt várt bevétel) alapon.
Azonban amit a Vocaloid művel az már nekem is sok, gyakorlatilag bizonyos részei befogadhatatlanok. Ennek viszont meg kell mutatkozni egy játéktesztben is, hiszen jelen esetben a tesztelendő stuff erre alapoz. Adott tehát a kérdés, hogy le lehet-e húzni valamit pusztán személyes alapon, még ha a játék kivitelezése, minősége erre nem ad alapot (hiszen az maximálisan jól ki van dolgozva)? A válasz egyértelműen nem, de ugyanakkor a vélemény igenis beépül az értékelésbe.
Amatőr hozzáállású kritikusok szoktak azzal védekezni, hogy a kritika az egy szubjektív műfaj. Csakhogy ez nem igaz, vagyis így ebben a formában semmiképp. Persze azt kijelenthetjük, hogy objektív sem lesz soha például egy játékteszt, de az objektivitásra igen is lehet és kell is törekedni. Például ha én kapok egy amerikai foci tesztalanyt és utálom a sportot, akkor is köteles vagyok azt rendesen megnézni, részleteknek utánaolvasni, nem pedig rávágni egy 10%-ot, csak mert én a technikai sportokért vagyok oda. Ugyanakkor figyelembe lehet (és kell) venni, hogy az adott téma mennyire népszerű és mások vajon hogy fogják fogadni és ez az a faktor, amire lehet építeni egy értékelésnél.
VERDIKT
A Hatsune Miku: Project DIVA Mega Mix egy vidám játék, kirívó hibát nem tartalmaz, max azt lehet felróni neki, hogy a számok válogatása erősen üzleti alapon történik, hiszen már most elérhető egy rakás DLC pakk, amelyért súlyos pénzeket kell leszurkolnunk, ha a kedvenc dalunk azokban található. A legnagyobb gond viszont a Vocaloid műfaj, amit szerintem itthon is kevesen fognak a szívükbe zárni. A játék alapja van olyan jó, mint bármelyik másik, mégis ha a stílusból kell példát mondani akkor jómagam mostanában szívesebben tolom a Thumpert vagy a Beat Sabert (pedig utóbbi is sláger zenéket tartalmaz) így ezeket tudom jó szívvel ajánlani.
Azt pedig kifejezetten szívesen megnézném, ha valaki egyszer olyan merész választásokat hozna végre egy ritmusjátékban, mint Sisters of Mercy, Joy Division vagy Pere Ubu. Valószínűleg nem lenne rentábilis a vállalkozás, így marad a dolog elméleti szinten. A Rocksmith kapcsán találni ugyanilyen videókat a YouTube-on, de az inkább volt egy gitároktató program mintsem könnyed szórakozás.
Szólj hozzá!