JÁTÉKTESZT: Ghost Recon Breakpoint

Már a címe is utalt volna rá, hogy egyfajta “töréspont” lesz ez az Ubisoft gépezetében?

Valahogy az embernek egy picit hiányérzete lehet a 2019-es évben eddig a játékok szempontjából. Bőséges volt a kínálat, szó sem érheti a ház elejét, azonban nagyon ritka közöttük az igazán minőségi alkotás. A legtöbb arra megy rá, hogy tessék itt egy közepesen rossz történet, de véletlenül se egyedül játszd, hiszen akkor ezt a klisés romhalmazt nem húzza ki még a társaddal való interakció élvezete sem a csapni való kategóriából. Ilyen volt például a Wolfenstein: Youngblood is. Amennyire jól sikerültek az előző részek, annyira élvezhetetlen és sablonos volt a két Blazko’ lány kalandja. Kicsit feldobta azonban az egész évet a Borderlands 3. Minden tekintetében élvezhető volt és ha pajtik nélkül vágtál neki a kampánynak, akkor is az év egyik legjobb élményét nyújtotta. Hát még cimborákkal… Nagyon reméltem, hogy a kettő közül az utóbbi kategóriát fogja majd erősíteni a Breakpoint, hiszen egy nagyon érdekes témát dolgoz fel és még a háttérsztori sem néz ki annyira bűn rosszul. Sajnos azonban a valóságban inkább az előző felé húz az egész.

A történet szempontjából egy picivel a Wildlands után járunk időben. Mostani küzdelmünk színhelyéül a mesés Auroa szigete szolgál, telis-tele pálmafákkal, hegyekkel, tengerpartokkal sőt még havas bércekkel is, amelyeken még a leheletünk is belénk fagy. Ez a csodás hely ad otthont a szilícium völgyi óriás techcégnek, a Skell Technologynak. Teljesen megszakad a kapcsolat a földi édennel és már gyanítják, hogy valami baj van. Oda küldenek hát egy Ghost alakulatot, hogy nyomozza ki pontosan mi is ment félre. Innentől azonban nagyon sablonos lesz az egész. Mi történhetett vajon a szigetcsoporton? Elfoglalták. Kik? Volt Ghost katonák Cole D. Walker irányításával. A hajdani bajtársunk most már egy saját kompániát terel az egységünk volt katonáiból. A szellemekből farkasokká avanzsálódott haderő mellett gyorsan kiderül, hogy többé nem mi vagyunk a vadászok. Ha azonban nem lenne elég a ránk vadászó gyilkológép halomból, még a tech cég halálos drónjai is a végünket akarják. Egyedül a vadonban, mindenki ellen? Mennyi esélyünk lehet? Egészen sok, hiszen szellemek vagyunk!

[penci_related_posts dis_pview=”no” dis_pdate=”no” title=”Ez is érdekelhet…” background=”” border=”” thumbright=”no” number=”4″ style=”grid” align=”none” withids=”” displayby=”cat” orderby=”date”]

Általában nem szoktuk a gondokkal kezdeni, hiszen ráér majd az a végén is, ha már kialakítottunk egy alap álláspontot a játékról. Azonban itt annyira feltűnő az egész, hogy nem lehet ezt oda hagyni. Ki kell mondani, a játék legnagyobb problémája a sablonosság. Amióta a francia óriás (Ubisoft) rájött, hogyan is lehet kisebb változtatásokkal szinte minden évben befutó alkotásokat kiadni, azóta a legtöbb címük egészen egy kaptafa. Ennek a felfogásnak az áldozata lett a Splinter Cell is például, hiszen azt sehogy sem tudták belegyömöszölni a pénzcsináló gépezetbe. Néha van azonban, hogy valami jól sül el ezzel kapcsolatban és egy egészen remek produkció lesz belőle. Az Assassin’s Creed, Far Cry, Ghost Recon váltó közül azonban csak az elsőnek állt jól ez a felfogás egy kicsit is. Az Origins és az Odyssey ha nem is lettek “one of a kind” alkotások, nagyon élvezhetőek voltak és szép emlékekkel gondolunk vissza rájuk. Az egész rendszer szépen működött a kardok, fegyverek, ármányok és rejtett tőrök világában. Nem tekintve, hogy a piramisok között randalírozunk vagy éppen a thermopülai szorost védjük meg. Valahogy eddig bejött ez az egész. Most azonban mintha kifulladt volna… Az előbb felsorolt címek végén nem volt hiányérzetünk, itt az egész játék során volt.

Kezdjük a szemmel legkönnyebben észrevehető dologgal, amellyel a legtöbb pénzt is tudják legombolni a játékosokról. Mármint tényleg, zavaróan ez a cél. A kinézet. Már az elején úgy kezdjük az egészet, hogy beállíthatjuk a karakterünk külső tulajdonságait. Milyen szakálla legyen, mekkora és milyen színű hajat viseljen. Még az arcberendezését is a saját szájízünk szerint variálhatjuk, persze bizonyos előre beállított sémákból csupán. Ezek után a játék egészében olyan dolgokat is variálhatunk, mint az arcon lévő “mark”, ilyen-olyan pólók, golyóálló mellények, speciális nadrágok, kényelmes és hasznos lábbelik sőt még a kesztyűket is. Természetesen fegyverek is lesznek nálunk, amelyek összetételét szabadon variálhatjuk. Alapvetően két fő stukker és egy pisztoly alkothatja az arzenálunkat. Ezeket színezhetjük még gránátokkal, aknákkal, elsősegély dobozzal és még rengeteg mással is. A fegyvereinknek magunk lehetünk a fegyverkovácsai és a biztonságos helyen megvásárolt kiegészítőket szerelhetjük fel rá, természetesen a színe is változtatható az egyes halálosztóknak. A szivárvány gyakorlatilag teljes skáláját felvarázsolhatjuk rá és nem okoz semmiféle negatív hatást a rejtőzködés során egyik árnyalat sem.

A sztorihoz hozzátartozik annak elmesélése is. Ez sem igazán sikerült erősen, inkább az alsó polcos játékok minőségét üti meg. 2019-ben egy AAA kategóriás alkotástól nagyon gyenge és idegesítő. Kaptunk az Assassin’s Creed Odyssey-hez hasonlóan párbeszédek közben választási lehetőségeket. Attól eltérően azonban itt nincsen igazából következménye annak, hogy melyik kis rubrikára esik is a választásunk. Valahogy más érzés volt Szókratésszel és Arisztotelésszel tárgyalni a világ dolgairól, mint itt random embereket nyugtatni, hogy semmi probléma nem lesz. Nem kell félniük, csak egy fél hadsereget fogunk gyorsan kinyírni mellettük és kereszttűzbe sem fognak kerülni. Véletlenül sem. A 30-40 óra alatt, amíg végigvisszük sokszor történhet olyan, hogy mi éppen az egyik elkeseredett tudóssal tárgyalunk és mivel éppen harcból érkeztünk, így körbe állnak minket a katonák. Természetesen nem nyúlnak hozzánk egészen a párbeszéd végéig. Ők csak ott várnak és közben érdeklődve nézik, hogy éppen azokat a titkokat tudjuk meg, amiket nekik az életük árán kellett volna védeniük. A loot rendszer szintén értelmetlen. Szerezhetünk jobb, szebb cuccokat, azonban a sebzés alapvetően nem szinthez kötött, hanem ballisztikus. Ez amúgy talán az egyik legjobb pontja az alkotásnak. Nagyon szórakoztató lövöldözni és a fegyverek is egészen jól viselkednek. Szintén azonban az előbb említett lootrendszer feleslegességét hangsúlyozza, hogy bármilyen páncél is lehet valakin, lehet talál egy olyan sapkát, amelyik jobb védelmet nyújt számára, mint egy fullos katonai sisak. Kapunk egy szintén érdektelen fejlődési fát is, amiről a legtöbb ami elmondható, hogy sokszor észre sem vettem, hogy akár 8-10 képesség pontom felgyűlt, hiszen annyira nem hiányzott az egész a játékmenet során. Persze vannak aktív és passzív képességeink, egyes opciókkal sokkal tovább futhatunk, másokkal pontosabban tudunk célozni. Be kell azonban vallani, hogy ez nem tűnik nagyon szerves részének az alkotásnak. Inkább olyan tessék-lássék, van ilyen kategória is.

Nagyon érdekesre akarták az egész környezetet teremteni és sikerült is. A probléma azonban az, hogy HATALMAS távolságok vannak egyes célok között és méretes szintkülönbségek is. Értem én, hogy van pénz a Skell tech.-nél, de hogy mindenki helikopterrel járjon? A fejlesztők is belátták, hogy nem lehet csak gyalog, autóval vagy motorral utazni ekkora távokat, hiszen már a két cél megtétele között érdektelenné válik a játék. Ezért gyakorlatilag minden helyszínen található helikopter. Igen gyorsan rutinná tud válni, hogy a különböző célok között csak bepattanunk egy helikopterbe és gyorsan átutazunk a másik fő küldetés helyszínére. Ha már küldetés… Annyira nem átgondolt és gyenge basic missziókat kapunk, hogy menjünk el x helyre és szerezzünk meg y információt. Ha ez megvan az y információ egy z helyre mutat majd, ahol további infókat gyűjthetünk be, miután kinyírtunk egy kisebb hadseregnyi katonát. Visszautalva az Odyssey-re valahogy ott sokkal jobban sikerült az egész ide-oda eljutás témáját megoldani. Annyira érdekes volt az antik Görögországot bejárni, hogy elvitte a hátán az egészet. Az ember itt azonban érdektelenné válik, még ha helyenként egészen jól is tud kinézni a grafika. Egy valamit azonban meg kell adni a játéknak. Hiába látványos szemre sok helyen a táj, nem igazán tapasztalunk olyan eget rengető frame dropot. Mi PS4 Pro-n teszteltük és ott ilyen szempontból egészen rózsás volt a helyzet. Ha van ami egy picit elviszi a játékot a hátán, az egyfelől a táj megtervezése. Olyan sok szép és változatos helyszínt varázsoltak elénk ebben a trópusi édenben, hogy néha egy-egy tájképtől még a szánk is tátva maradt.

Másfelől a valódi egyetlen pont ami meg tudja menteni a játékot a totális érdektelenségtől az az, hogy pár cimboránkkal együtt vágunk bele a kalandba. Ilyenkor egészen érdekes tud lenni az amúgy dög unalmas lokációk kitisztítása az ellenséges bakáktól. Az egyik katona felderíti a terepet és tájékoztatja a másik arról, hogy hol lesznek találhatóak ellenfelek. Esetleg besegít sniperrel is, hogyha nem sikerül lopakodni és teljes harcról lesz szó. Ez elég gyakori, ugyanis valami csodával határos módon, ha valaki meglát minket és még abban a másodpercben likvidáljuk őt már az egész bázis tudni fogja hogy hol vagyunk. Ilyen módszereket kéne bevezetni a való életben is a katonáknak és akkor nem lenne semmi esélye sem a másiknak, hogy lesből támadva előnyt tudjanak szerezni a felkészületlen ellenféllel szemben. A legszórakoztatóbb ketten játszani az egészet, hiszen akkor még van reális esély arra, hogy valahogy csendben tudjuk elintézni az ellenfeleket. Sajnos egyedül nagyon unalmas és rossz játszani. Még csak virtuális társakat sem kapunk az utunk során, így tök egyedül kell azt végigvinnünk. Nem egy nehéz játék, hiszen simán meg tudunk ölni seregeket bármilyen körülmények között, azonban fájó, hogy nincs semmi kompenzáció az egyedül játszók számára. 

VÉGSZÓ

Nagyon bizarr kompozíciót kaptunk a Ghost Recon Breakpoint személyében. Érződik, hogy minden mostani Ubisoft játékból próbált lopkodni, remélve hogy az majd a javát fogja szolgálni. Valójában azonban egyik megszerzett elemet sem tudta igazán a magáévá tenni. Az embert nagyon hamar elfogja az érdektelenség a játékkal kapcsolatban. Sem a történet, sem a karakterek, sem a küldetések nem hordoznak olyan érdemi pluszt, ami lehetővé tenné azt, hogy az alkotás beszippantsa a játékost ebbe a gyönyörű világba. Egy nagyon picit jobb a helyzet ha cimborákkal játszunk co-opban, hiszen akkor bele tudjuk magunkat élni a szerepekbe és tudunk egy kicsit valódi kommandósat játszani. 2019-ben megengedhetetlennek tartom, hogy egy ennyire több játékos élményre koncentráló játékban még csak virtuális társakat sem kapunk az utunk során, hogyha egyedül lenne kedvünk játszani. Így teljesen felesleges volt bele a kampány (pedig a Gears 5 milyen jól tudta ezt…). Pozitív dolgokat is lehet azonban említeni belőle, hiszen mind a lövöldözés mind a grafika és vele együtt a játék teljesítménye is a mezőny erősebb felébe tartozik. Társak nélkül ne is igazán akarjatok nekikezdeni, viszont ha szereztek magatok mellé jó kompániát egészen érdekes tud lenni.

Kövesd a Wide Screen hivatalos Facebook-oldalát