Tegye fel a kezét, akinek a Sony first party (belsős) stúdióinak hallatán a Sucker Punch neve jut eszébe először! Sejtettem. Körülbelül ilyen eredményre számoltam. A stúdió két olyan jól ismert sorozatot hozott létre és ápolgatott az elmúlt húsz év során, mint a Sly Cooper (2002-2005) és az Infamous (2009-2014). Ezeknek a játékoknak semmi szégyenkezni valója nincsen, sőt! Remek értékeléseket kaptak a kritikusoktól és igen sokan elégedetten játszották őket a PlayStation rajongók közül. A probléma mindössze annyi, hogy mindig volt a környéken vagy egy Jak & Daxter, esetleg Ratchet & Clank epizód, vagy később a Killzone, a God of War és az Uncharted szériák aktuális részei, amelyek ellopták a showt. Az igazán nagy áttörés tehát ezidáig elmaradt, azonban amikor majd három éve a Paris Game Shown a fejlesztők bejelentették az új projektjüket, egyből mindenki tudta, hogy ez lesz az eddigi legambiciózusabb munkájuk.
A Ghost of Tsushima a a XIII. század végére, a Japán ellen indított első Mongol hadjárat idejébe kalauzol el minket. Khotun Khan seregei partra szállnak Cusima szigetén, majd miután könnyedén felaprózzák a helyi védelmet, át is veszik a hatalmat egy véres csatában. Jin Sakai a vert sereg soraiban épp hogy túléli a csatát, de még mindig jobban jár mint Shimura nagyúr, aki a nevelőapja és vér szerinti nagybátyja – ő ugyanis a Kán fogságába kerül. Jint gyerekkorától fogva szamurájnak nevelték, ám sereg híján ez is kevés, hogy a megszállókkal felvegye a harcot. Így kalandja során nem szokványos szövetségesekkel veszi fel a kapcsolatot, valamint új harcmodort és eszközöket vet be, melyek nem igazán nyerik el nagybátyja tetszését, lévén a szamurájok kódexének egyik sem igazán felel meg.
A történet fő kérdése tehát mindvégig az marad, hogy szabad-e feladni a hagyományokat és feláldozni a becsületet a hatékonyság oltárán. A játék nem is tagadhatná (de meg se próbálja), hogy a legendás japán szamuráj filmek, azon belül is Kuroszava Akira művei ihlették. Ennek érdekében mindent megtettek, hogy a hangulat autentikus legyen. Angol (és sok más) mellett például természetes, hogy van japán szinkron is, ha ezt választjuk ilyenkor karaktereink ennek megfelelően formálják a szavakat az átvezetőkben vizuálisan is (magyarul stimmel a szájszinkron). Nekünk magyaroknak a honosított felirat segít, akármelyik verzió mellett is döntünk. A teljes beleéléshez viszont egy fekete-fehér mód is létezik. Elég sok energiát fektettek a srácok ebbe a lehetőségbe, ha ugyanis bekapcsoljuk, akkor egy nagyon szépen kidolgozott vizuális élményt kapunk. Nem csak egyszerűen le van konvertálva tehát a látvány, hanem arra is ügyeltek, hogy a fehérek pont olyannyira “világítsanak” mint az említett mozikban, továbbá a vizuális effektusokat is annak megfelelően hangolták, hogy hozzák a szamuráj filmes hatást.
De a grafika és a látvány ezen túl is rendkívül szép. Az ember szinte sajnálja a fekete-fehér módot bekapcsolni, hiszen olyan szín orkán kavarog a képernyőn. Amikor beérünk az Arany Erdőbe és mindenhol sárga levelek fedik a talajt, valamint a lombkoronák is ugyanabban az árnyalatban pompáznak, az leírhatatlan érzés. De ugyanígy pompás, amikor egy hatalmas, virágokkal teli mezőn vágtatunk át, vagy egy magaslatról belátjuk a környező dombokat. Az épületek és korhű ruhák terén is kitettek magukért a fejlesztők, abszolút segíti mindkettő a beleélést. Viszont úgy fair, ha ennyi ömlengés után kicsit az árnyoldalt is megvilágítjuk. Sajnos túlságosan is kevés fajta NPC van a játékban, gyakran elkap minket majd az érzés, hogy két küldetéssel korábban nem ugyanezt az asszonyt mentettem meg? Sajnos a deja vu a helyszínek láttán is kerülgetni fog minket, fájdalmasan ugyanolyan kinézetű és belső felépítésű házakban, építményekben fogunk járni az egész játékban. Továbbá amíg azt mondtuk, hogy a tájak mennyire páratlan szépségűek, sajnos meg kell állapítani, hogy egyes tereptárgyak kidolgozottsága, vagy textúrája kapcsán viszont inkább az egyszerű jelző fog felötleni. Talán most sokan legyintenek, hogy “ugyan már, csak ennyi a baj?”, de a történet bizony hosszú, higgyétek el a végére sokaknál problémát jelent majd az ismétlődés és a részletek gyengesége.
A játék egy picit beijeszt az elején, ugyanis a prológus során nagyon fogja a játékos kezét, kevés szabadságot kapunk. Ahogy azonban túlesünk az előjátékon, kinyílik Cusima és egy igazi open-world élményt kapunk, annak minden velejárójával. Rengeteg gyűjtögetni való lesz, és rengeteg helyszín. A sziget három részre van osztva, a játék három fejezetében mindig egy új szegmens nyílik meg. A napszakok és az időjárási viszonyok folyton változnak, a harmadik szegmensben például a havas táj lesz az alap, lévén magasabban helyezkedik el, mint az első kettő. Az hogy mikor hová megyünk és milyen sorrendben teljesítjük a feladatokat, az természetesen ránk van bízva, viszont amikor küldetésben vagyunk, akkor hajlamos a játék a kezdéshez hasonlóan lekorlátozni. Elkóboroltál a megadott helyszínről? Kőkeményen elindul egy számláló, s ha nem térsz vissza, a játék kényszerít oda, ahol lenned kell. A másik megoldás a láthatatlan falak alkalmazása (erre ne menj most) ami szintén kicsit rossz szájízt hagy maga után. Apróságok ezek, de ki tudnak zökkenteni.
Ahogy arra már utaltam, rengeteg gyűjtögetni valónk lesz. Az egyszerű virágoktól és egyéb növényektől kezdve, az állatok bundáján át mindenféle muníciókig és készletekig borzasztó sok dolgot kell majd keresni, így nem árt nyitva tartani a szemünket. Itt jön jól a játék azon tulajdonsága, hogy a lootolást lóhátról is engedi, nem kell tehát mindig leszállni. Az így begyűjtött cuccokat természetesen különféle fejlesztésekhez használhatjuk fel. Ezek egy részét a lakott területeken tobzódó árusoknál válthatjuk számunkra kedvezőbb formába. Tuningolhatjuk a ruháinkat, páncélzatunkat, a fegyvereinket, ha pedig ez sem elég, különféle vizuális upgradeket is vásárolhatunk, amelyeknek haszna ugyan nincs, de legalább változatosságot nyújtanak.
A játékban elérhető többi fejlesztést pedig szintén keresgéléssel és különféle helyszínek meglátogatásával érhetjük el. Azonban itt nem egy-egy konkrét tárgy megszerzése lesz feltétlenül a feladat, hanem ha ezekre a helyekre eljutunk, akkor vagy az életerőnk növekszik meg (például a hőforrásoknál, ahol az élet dolgairól is elmerenghetünk), vagy talizmánokat, technikapontokat szerezhetünk (például a világítótornyok tüzének meggyújtásával). Előbbi szintén a fegyverekhez lesz hasznos, összesen hat talizmánt használhatunk (az elején persze kevesebbet – ezeket a slotokat is meg kell nyitni) és rengeteget segíthetnek, hogy erősebbek legyünk a csatákban. A technikapontokból pedig szintén küzdelmek során profitálhatunk, ám ennek megértéséhez át kell térnünk a harcrendszerre.
Fő fegyverünk a kard lesz, de lesz azért íjunk is. A közelharc során viszont összesen négy fajta alapállást alkalmazhatunk, ezeket mindet egyesével meg kell tanulni és tökélyre fejleszteni. Mind a négy másfajta ellenfél ellenében lesz jó, pajzsosok, kardosok, lándzsások és a “nagydarabok” a négy osztály. Azonban még itt sem dőlhetünk hátra a különféle kikerüléseket, hárításokat mind-mind szintén meg kell tanulnunk, ki kell fejlesztenünk a technikapontokból. Nem is beszélve a szellemfegyverekről, melyek inkább a játék második felében jelennek meg, amikor már igencsak eltávolodunk a hagyományos szamuráj harcmodortól. Lehetőségünk lesz dobókéseket használni, füstbombával zavart kelteni, vagy ellenfelekre tapadó bombát robbantani. De fejleszthetjük az orgyilkosság képességét, a lopakodást, és még ezernyi skillt, felsorolni is szinte lehetetlen.
A harcot úgy lehetne mindezek fényében jellemezni, hogy gondolkodós. Ha valaki csak nekiáll vagdalkozni, hamar el fog vérezni. Az egész rendszer a hárításra épít, valamelyest a Jedi: Fallen Orderrel lehet rokonítani. A skillekkel felfejlesztve fegyvereinket és harcmodorunkat, valamint az életerőnket már sikerrel felvehetjük a kesztyűt bárki ellenében, ám addig rengeteget kell majd lootolnunk, illetve különféle helyszíneket meglátogatnunk és a játék gerincét bizony ezek adják. Valamint akadnak mellékküldetések, amelyek ugyan szintén nem kötelezőek, de sokat adnak mind a sztorihoz, mind a fejlődésünkhöz. Nem tudok pontos statisztikát adni, ugyanis ebben a készítők nem voltak a segítségünkre, de szerintem 50-60 órát biztosan eltöltöttem a végigjátszással. Valószínűleg egy gyors végigszaladás ennek a harmadából is összejöhetett volna, csak akkor nem lett volna annyira erős a karakterem, így a végén lehet hogy meglepetés ért volna. A sima ellenfeleken túl ugyanis gyakran bonyolódunk majd a jelentősebb szereplőkkel, vagy kisebb bossokkal párbajba, ami mondanom sem kell, hogy sokkal több kihívást tartogat (és ilyenkor a piszkos kis trükkjeinket sem alkalmazhatjuk).
Összességében tehát azt kell mondjam, hogy a Ghost of Tsushima bizony egy idő után kifejezetten unalmassá válik. Hiába jópofa, ahogy egy-egy róka elvezet egy titkos szentélyhez, hiába teszik maximálisan próbára a reflexeinket a bambuszgyakorlók (egy suhintással kell átvágnunk a kötegeket, rengeteg gomb gyors egymásutánban való lenyomásával) és hiába nagyon költőiek azok a részek, ahol hősünket megihleti a természet, ezért haikukat írhatunk az utókornak. Egész egyszerűen túl sok az, ami ránk van bízva, de mivel mindez kell ahhoz hogy fejlődjünk, egy idő után monotonná válik az élmény. Cusima szigetének három szegmense is egy icipicit sok talán, a sztori bonyolultsága nem annyira indokolja ezt a felosztást, de legalábbis az egyes részek nagyságát.
Apropó sztori. Nos ez is olyan elem, ami valakinek vagy be fog jönni, vagy nem. Persze sokan vannak akik tisztelik és imádják a japán kultúrát, nekik ez maga lesz a Kánaán. Viszont legalább annyian vannak, akik ugyan tisztes távolból csodálják, de annyira nincsenek odáig tőle. Nekik lesz egy kicsit nehezebb megemészteni a történet olyan húzásait, amikor egy-egy rész az önkényes bosszúról szól. Természetesen egy szamuráj nagy hatalommal bír, de ugyanakkor néha kissé vicces látni, ahogy egyik percben a hősünk még azon lamentál, hogy a bosszú nem jó tanácsadó és ezt tanácsolja egyik szövetségesének, majd amikor ő kerül hasonló helyzetbe, önkényesen olt ki életeket pusztán a saját meggyőződése alapján. A dialógusok is elég sablonosak helyenként, a szereplők pedig nagyon jól kidolgozottak ugyan, de elég kiszámítható jellemeket takarnak és a végére sem fog minket igazán nagy meglepetés érni, hogy hová fut ki a történet.
Az egész játékot a kettősség jellemzi. Hiába van egy nagy és érdekes világ, remekül kidolgozva, ha a sok ismétlődés és a rengeteg kényszeres gyűjtögetés, valamint elhúzott sztori unalmassá teheti. Hiába van egy jól átgondolt, rengeteg fejlesztést tartogató harc- és fegyverrendszer, ha a különféle harci alapállások alkalmazása helyett inkább dobókést és bombát alkalmazok, mert egyszerűbb. A speciális helyszínekre való eljutást kiszolgáló platformrészek pedig talán kicsit kevés elemből építkeznek, így egy idő után túlságosan is túlgondolttá és erőltetetté válnak.
VERDIKT
Olybá tűnhet, hogy nem élveztem a játékot, mert túl sok negatívumról írtam, de erről szó sincs. A Ghost of Tsushima egy remek játék, de hogy visszautaljak a kezdésre, pontosan ugyanaz a baj, hogy nemrégiben volt egy The Last of Us Part II, egy Horizon Zero Dawn, egy Marvel’s Spider-Man és egy God of War. Ezek a játékok pedig olyan magasra helyezték a lécet, hogy mellettük a Sucker Punch csapata csak egy szerényebb élményt tud nyújtani, nekünk pedig szigorúbb mércével kell mérni. A játékot viszont mindentől függetlenül ajánlom, csak a nagyobb elvárásokat kell otthon hagyni. Aki viszont a feudális Japán szerelmese, az egész biztosan megtalálja a számítását, ugyanis a készítők is azok és szívüket, lelküket beleadták ebbe a produkcióba.
Szólj hozzá!