Egy varázslatos utazás, kevés ijesztgetéssel, fantasztikus tájakon.
A Draugen eredetileg tavaly májusban jelent meg PC-re, így aki nem annyira aktív a platformon, az csak messziről csodálhatta a játékot és a róla készült anyagokat, remélve hogy hamarosan konzolokra is ellátogat. A fohászok meghallgattattak, és immár meg is érkeztek a PS4 és Xbox One verziók, amelyeknek nem kell szégyenkezniük a nagy testvér mellett.
Akik ismerősek a kalandjáték műfajban, azoknak bizonyára ismerősen cseng Ragnar Tørnquist neve. Ha pedig felemlegetem a The Longest Journeyt vagy a Dreamfall játékokat, akkor talán a háttérinfókban kevésbé jártasaknak is felderül az arca. Igen, a Red Thread Games az ő irányítása alatt fut és a Draugen is az ő elméjéből pattant ki. Átjárás nincs a korábbi címek és e között, teljesen új világot és történetet, sőt stílust is kapunk.
A játék az 1920-as évekbe kalauzol el, a helyszín pedig egy isten háta mögötti, eldugott kis halászfalucska a norvég fjordok mentén. Graavik ennek megfelelően idillien gyönyörű, festői környezetben terül el. Cserébe viszont annyira el van vágva a külvilágtól, hogy csak csónakkal megközelíthető, mert még a falu kompja is elromlott (nem is beszélve a távíróról). Főszereplőnk Edward Harden, egy amerikai természetbúvár, aki Betty nevű újságíró húga után kutat, aki nemrég szintén járt erre, s tulajdonképp az utolsó életjelet innen adta.
A játék ilyen neves készítővel a háta mögött nem is lehetne más mint kalandjáték, habár mostanában egész más gúnynevet kapnak az ilyen stílusú stuffok, mint a Draugen. Séta-szimulator – tessék, kimondtam. Javarészt valóban ez lesz a dolgunk, hogy járkálunk first person nézetben és nyomozgatunk, különféle tárgyakkal kerülünk kapcsolatba, majd folytatunk róla diskurzust. Az utazásunk során ugyanis hála istennek nem vagyunk magunkra utalva, velünk tart Edward Alice nevű nevelt lánya is.
Lissie (becenevén) a legjobb dolog, ami a játékkal történhetett, egyszerűen szinte tökéletes sidekick, életet varázsol a képernyőre. A 17 éves lány, aki már nem gyermek, de még nem is felnőtt, tökéletesen ennek megfelelően viselkedik. Folyamatosan élcelődik Edwarddal (Teddy maci és egyéb gúnyneveken szólítja), aki viszont inkább a megfontolt, kornak megfelelően konzervatívabb vonalat képviseli. Lissie viszont borzasztóan élénk, élettel teli, lendületes. Fára mászik, kézen áll, és egyfolytában arra biztatja nevelőapját, hogy ne legyen már annyi merev és beszari. Ami azt illeti a véleményét sem rejti véka alá, folyamatosan beszél, így a kaland során is el fogja mondani a magáét, akár kíváncsiak vagyunk rá, akár nem. Eleinte talán sokaknak furcsa, sőt szinte idegesítő is lehet a karakter, de ahogy haladunk előre, úgy szereti meg az ember és amikor egy ponton magunkra maradunk, azt vesszük észre, hogy nélküle nem is működik a játék.
Kettejük kapcsolata kíséri tehát végig a sztorit, ami rögtön a csónakkal való megérkezéskor furcsa fordulatot vesz. A falu ugyanis teljesen kihalt, sehol nem találkozunk egy árva lélekkel sem. Még vendéglátóink (kikkel Edward lelevelezte az egész utat) sincsenek sehol, egy üres ház fogad minket. Aztán ahogy szépen lassan kezdjük bejárni a helyszíneket, fokozatosan kibontakozik, hogy mi is történt. Mivel egy 3-4 óra alatt végigvihető történetről van szó, és amúgy sem szeretek spoilerezni, legyen elég annyi, hogy két család több évtizedre visszanyúló története elevenedik meg, amely fordulatoktól nem mentes.
A játékmenet teljesen egyértelmű, mindig tudjuk majd mit is kell legközelebb csinálni, elakadni nem igazán lehet. Már csak azért sem, mert a bejárható terület nem lehetetlenül nagy, de mindig akad majd egy nyom, amin tovább tudunk haladni. Szerencsére időhúzás sincs, megfelelően van adagolva a sztori szála, gyakorlatilag egy üléssel végig lehet vinni, ugyanis oda is szögezi az embert a történet (no meg megint csak Lissie-t kell felemlegetnünk, abszolút eladja a játékot a kis hölgy).
A grafika nagyon tetszetős, az embernek tényleg kedve volna a falucskába ellátogatni üdülés céljából (persze kicsit ideálisabb körülmények között), mindössze pár apróbb bug rontja csak az összképet, de szerencsére egyik sem igazán kiábrándító. A soundtrack szintén fantasztikus, a Dreamfall játékokban szintén közreműködő, többszörösen díjazott Simon Poole jegyzi. Az összes zenét meg is hallgathatjuk egy külön applikációban, melyet a főmenüből érhetünk el. Ugyanitt válik elérhetővé a végigjátszás után egy képregény, amely kiegészíti a történetet, egész konkrétan elmeséli a fordulatos kalandunk előzményeit.
Így a cikk végén már csak azon elmélkedem, hogy tulajdonképpen mi is tarthatott ennyi ideig a játék kifejlesztésében. Ugyanis 2013-ban lehetett olvasni róla, a Norvég Filmintézet támogatta már akkor is a fejlesztést. Az egyik magyarázat éppen a Dreamfall: Chapters lehet, ami szintén sokat késett, de épp annak okán, hogy a készítők szerettek volna függetlenedni a korábbi munkaadójuktól (FunCom) – ezért is jött létre a Red Thread Games. A másik ok, pedig hogy alaposan át lett gyúrva az alapötlet. Az eredeti trailert megnézve, egy sokkal sötétebb, más típusú játék sejlik fel, Lissie karaktere nélkül. Maga Ragnar Tørnquist is nyilatkozta, hogy több variáció is létezett, de végül a legjobbat sikerült összehozni a megjelenésre.
VERDIKT
Aki szereti a stílust, annak bátran ajánlom a Draugent, ugyanis minőségi pár órát lehet mellette eltölteni. A történet tényleg újszerűen és élőbben hat Lissie igencsak cserfes alakítása miatt, s ha az alapötlet nem is olyasmi, amit ne láttunk volna már máshol, azért a történet tartogat majd meglepő és váratlan fordulatokat. Egyedül a lezárás lehet olyan, ami nem mindenkinek fog tetszeni, abszolút rajtunk és a választásainkon múlik, hogy mennyire kapunk válaszokat, akkor sem teljesen kielégítőeket, s ez valószínűleg nem mindenkinek nyeri majd el a tetszését. Csalódni azonban semmiképp nem fogunk, inkább valószínűleg elgondolkodunk, hogy nem kellene-e jövő nyáron megnézni a norvég fjordokat.
[penci_review id=”45875″]
Szólj hozzá!