Mesés világba kalauzol a Sony őszi felhozatalának nyitócíme.
A bevezetőn dolgozva elmélkedtem hogy a graffitis játékok milyen ritkák, pedig valójában nem is annyira. Oké a kifejezetten témába vágó Marc Eckō’s Getting Up: Contents Under Pressure éppen nem váltotta meg a világot, de a Jet Set Radiot, vagy a Sunset Overdrive-ot kellemes emlékként dédelgetjük. Vagy éppen ott van a De Blob, meg a Splatoon (igaz ezek inkább festegetős játékok).
A Concrete Genie azonban ennek ellenére picit más vonalon mozog. Tipikusan az a fajta játék, amelyik tökéletesen illik a Sony “támogatjuk az indie csapatokat, és a különleges, megszokottól eltérő játékélményeket”. Főhősünk, Ash egy tipikus tinédzser, tipikus tinédzser gondokkal. Nincsenek barátai, minden idejét inkább a rajzolásba öli, amihez viszont igen jó tehetsége van. Ha teheti, az egykori halászfaluban, iparnegyedben, Denskában lóg. Szülei nem igazán nézik ezt jó szemmel és erre több jó okuk is van. A helyet ugyanis jó pár éve egy titokzatos fekete trutyi lepte el, teljesen ellehetetlenítve ott az életet. Ashen kívül pedig csak pár semmirekellő huligán üti el itt az idejét és amikor nem találnak jobb szórakozást, épp őt szekálják.
Így is indul a sztori, hogy elkapják a srácot, elveszik a rajzfüzetét, kitépik annak lapjait, amit a szél tovafúj Denska legkülönbözőbb pontjaira. Első számú feladatunk tehát épp a rajzaink visszaszerzése lesz, ehhez azonban váratlan segítséget kapunk. Zaklatóink ugyanis a bezárnak az igencsak elhagyatott helyi világítótoronyba, ahol egy különös lénnyel találkozunk (az egyik rajzunkból kelt életre), aki egy varázsecsettel ajándékoz meg minket. Ennek használata nem csak az imént említett célunk elérésében lesz nagy segítség, hanem konkrétan a falucskát sújtó átkot és fekete anyagot is lesz lehetőségünk vele száműzni.
Két fő mondanivalója is van tehát a játéknak: az egyik a gyermekkori zaklatások, bántalmazások, a másik a környezetvédelem. Szerencsére mindezt abszolút izzadságmentesen foglalja keretbe egy bájos mesén keresztül. Merthogy amit látunk, az valójában egy mese. A grafikai stílus is ennek megfelelő, kicsit stop-motionre hajazó, gyurma figurákra, képregény-hősökre emlékeztető figurákkal, akik minimál animációval tesznek vesznek. Az egész világ megformálása ennek megfelelően valamelyest elnagyolt, de ez nem jelenti azt hogy nem kidolgozott, sőt nagyon is az. Rengeteg élénk színt használtak a játék készítői, ami még inkább megágyaz a mesebeli hangulatnak.
Éppen ezért a célközönség is inkább a fiatalok, vagy lélekben fiatalok csoportja, akiknek nem az akció a minden. Természetesen az is van a játékban, de a hangsúly nem afelé tolódik. Sokkal inkább az a cél, hogy a zaklatóinkat kicselezzük, elfussunk előlük és inkább az igazi céljainkra koncentráljunk. Nem leszünk azonban egyedül, varázs ecsetünkkel graffiti lényeket tudunk megidézni, akik ugyan nem tudnak kilépni a falak jelentette 2D-s környezetből, mégis roppant nagy segítségünkre lesznek. El tudnak mozdítani nagy és nehéz dolgokat különféle módokon (felgyújtják, odébb fújják, stb.), amire mi magunk nem lennénk képesek.
Ezeket a lényeket (a játék címét lefordítva: beton dzsinneket) egy-egy megadott ponton hozhatjuk létre mi magunk. Vagyis ez lesz az egyik, amikor a kapott ecsetet használatba vehetjük. A dolog a DualShock 4 mozgásérzékelős feature-ét veszi alapul. Van egy fokozatosan bővülő pattern gyűjtemény (füzetünk már megtalált lapjai alkotják), amelyeket kiválasztva a kontrollerrel ügyesen célozva mázolhatjuk fel a képernyőre, vagyis a falakra a kiválasztott ábrát. Nem igazi festés ez tehát, hanem inkább “összelegózhatunk” valamit a már meglévő elemekből. A lényeket például a megadott torzó, láb, fül, farkinca, fejdísz, stb. “alkatrészekből”. Mindegyik dzsinn pontosan olyan lesz, mint amilyennek mi megalkotjuk. Tehát ha kicsi bénábban sikerül, akkor azt fogjuk látni az egész kaland során.
Ha már megalkottunk egy ilyen betonszörnyet, akkor foglalkozni is kell velük. Néha például játszani támad kedvük, ilyenkor egy közelben lévő, adott helyen lévő helyre kell menni és például kosárlabdázni velük, vagy nézni egy kis TV-t (easter egg: az egyetlen befogható adás, a készítő cég, a Pixelopus egyetlen korábbi játéka, az Entwined). Pár másodperces dolgok ezek, de a dzsinnek rendkívül boldogok lesznek tőle. Máskor azonban rajzolni kell nekik. Ezt szinte bármilyen falra megtehetjük, a lényeg hogy pont azokat a motívumokat kell megidéznünk, amire vágynak.
Rajzolni azonban tőlük függetlenül is kell. Akadnak ugyanis különféle égősorok az egyes épületek falain, amelyeket nekünk kell felkapcsolni, méghozzá úgy, hogy arra a falra festünk. Néha ez akadályba ütközik, mert a gonosz fekete/lila trutyi épp útban van, de ilyenkor is a dzsinnek lesznek segítségünkre, ugyanis képesek minket szuperfestés tulajdonsággal felruházni, ami csak pár másodpercig tart viszont olyan elsöprő erejű, hogy ezeket a felületeket is kezelni tudjuk.
Összesen három alaptulajdonságú dzsinn lesz a segítségünkre és mindegyikük más dologban tud majd segíteni nekünk. Apróbb logikai fejtörőt jelentnek majd, mikor a kis szörnyeket egy másik falfelületre kell átvinnünk (ők ugye, ahogy már szó esett róla csak 2D-ben tudnak mozogni). Ilyenkor egy daruról csüngő, de ide-oda mozgatható láda, vagy épp egy száguldó targonca jelenti majd a megoldást.
A játék legfőbb bája, hogy tényleg minden olyan lesz, ahogy mi kipingáljuk. Kicsit bénácska, de nagyon egyedi és ha később elvetődünk ugyanarra a helyszínre, akkor pont ugyanazok az elemek fognak a falakról visszaköszönni, amiket mi odafestettünk – és egy nagyszerű érzés. Ráadásul nem csak statikus ábrákról beszélünk, a rajzok nagyon is élnek, sőt a dzsinnek tovább tesznek róla, hogy még inkább így legyen. Képesek egy odapingált almával dobálózni, felülnek egy-egy hegycsúcsra, megijednek a légycsapó növénytől, vagy felpörögnek a gyümölcsöket majszolva.
Az egész játék alapvetően nagyon nyugodt hangvételű, mondhatni nem igazán tartogat nagy kihívásokat (amit páran talán hibának fognak felróni). Azonban a végjátékban (minimális SPOILER!) a játékmenet megváltozik. A sztori vonatkozását nem szeretném lelőni, de stílust vált a kaland és előtérbe kerül az akció, valamint a harc. A nehézség is más szintre kerül, szóval ha valamit felróhatunk a Concrete Genie-nek, akkor ez a kis következetlenség.
Ezzel együtt is nagyjából 6-8 óra alatt teljesíthető, nekem például egy hosszú délután alatt, egy ültömben sikerült (pedig nem szoktam ilyet, viszont annyira odaszögezett). Ha végeztünk, bármikor visszamehetünk Danskába festegetni, kóricálni, illetve van más lehetőség is. A játék ugyanis támogatja a PSVR-t, az azonban sajnos nem jelenti azt, hogy a sztorit azon is lejátszhatjuk. Van egy külön menüpont ahol a festegetés részt próbálgathatjuk kedvünkre 3D-ben, immár a Move Controllereket és némileg pontosabb célzást használva.
VÉGSZÓ
Nagyon vártam a játékot és szerencsére nem kellett csalatkoznom: pont olyan lett, mint amilyennek képzeltem. A festegetés nem válik unalmassá annak ellenére sem, hogy bizony kissé repetitív játékelem ez, plusz igazán nagy kihívás sincs az ábrák felmázolásában. A virtuális ecset kezelése ugyan kissé nehézkes, ámde cserébe nem is várnak el tőlünk maximális pontosságot, mint művésztől – szóval pont beleillik az egész a játék bájos, mesés világába. A hosszt illethetné még kritika, de az az igazság, hogy pont megfelelő, pont így nem válik unalmassá, önismétlővé. A végén még jót is tesz a stílusváltás, ugyanakkor a megnövekedett nehézség kissé letaglózhatja a felkészületlen játékost. Összességében remek szórakozás, kíváncsian várjuk mivel áll elő legközelebb a Pixelopus,mert kreativitás bőven van a tarsolyukban.
Szólj hozzá!