A modern háborúzás egy újabb felvonásához lehet szerencsénk az Activision jóvoltából, itt az újragondolt Call of Duty: Modern Warfare.
Az Infinity Ward 2003-ban útjára indította a Call of Duty szériát, az Activision nagy örömére. Biztosan nem gondolták még akkor, hogy a Kaliforniai vállalat egyik legjövedelmezőbb franchise-át hozták tető alá. A 2005-ben és 2006-ban megjelent folytatások még a II. világháború eseményeit mesélték el, de az Infinty Ward csapata már azon dolgozott, hogy valahogyan felfrissítse a szériát. A következő évben szó szerint meg is rengették a világot a Call of Duty 4: Modern Warfare rengeteg újítást behozó, modern kori hadviselést felvonultató játékmenetével és sokkolóan hangulatos egyjátékos kampányával.
A cselekmény ezúttal nem olyan erős, mint 2007-ben volt, amit annak tudhatunk be, hogy az azóta eltelt idő alatt sok mindent láttunk már. A sztori számos sokkoló és hatásvadász jelenetet tartogat, lehet ezért is húzták fel magukat a ruszki felebarátaink és kezdték el lepontozni a játékot, mivel Oroszország kifejezetten gonoszként van feltüntetve. Mondjuk az Infinity Ward írói részben csak a történelmet vették alapul. Míg az első Modern Warfare bő egy évtizede kendőzetlenül ábrázolta a modern háborút és terrorcselekményeket, melyeket első személyből élhettünk át, addig az újragondolt, soft rebootnak is nevezhető új epizód csak ismételni tudja önmagát.
Az egyébként előzményként is felfogható történetben három katona felett kapjuk meg az irányítást és sokszor az ikonikus szakállzattal megáldott Captain Price is velünk fog tartani. Az első küldetésben Verdanskban, Kastovia területén hajtunk végre egy akciót, és a katonai bázis szét Airstrike-olása után, hamar meg is találjuk Roman Barkov gyilkos vegyi fegyverét, amit egy terrorista szervezet az utolsó pillanatban meglovasít. Egyedül mi éljük túl a támadást, így a főnökasszony azonnal fel is keresi John Price-t, hogy segítségét kérje a gáz visszaszerzése és az oroszokkal való probléma rendezése okán. A terrorista szervezet nem tétlenkedett, 24 órával később már Londonban, a Piccadilly Circusnél kezdtek pusztításba az öngyilkos merénylőik és fegyveres alakulataik.
Price szerepeltetése zseniális és a történet kifutása is ügyes, ami így egyfajta előzmény újragondolásként is funkcionál. A korábbi rész csapatához nem tudtak felnőni a legújabb rész harcosai, pedig érezhetően igyekeztek megugrani a szintet. Ez jellemző a történetre is, ami már a játék elején megragadja a playert. Az öngyilkos merénylők ellen folytatott Londoni harcok hangulata példaértékű, a pusztítás nyomai megrázóak, ahogy a későbbi mérges gáz hatása sem hétköznapi, amit ráadásul ruszkik kivégzőosztaga teljesít be. A fejlesztők választási lehetőségek elé is állítanak, ilyenkor a szívünkre vagy az eszünkre hallgathatunk, de ezek a helyzetek nincsenek kihatással a történet későbbi alakulására, rendszerint ha rosszul döntünk halál a jutalmunk.
Kétségtelen, hogy az eddigi legjobb gunplayhez lehet szerencsénk, a fegyverek kezelhetősége, viselkedése elsőrangú és a harcok során újdonságként bevezetésre került a játékmenetbe a pontosabb lövéseket és egyúttal fedezéket is biztosító fegyver letámaszthatóság is. A különböző sarkokhoz egy gombnyomással odatámaszthatjuk a puskáinkat, így óvatosabban, taktikusabban is megoldhatunk egy-egy szituációt. A régi recept még most is tökéletesen működik, a földi harcok mellett támogatást kérhetünk, így szorult helyzetben átvehetjük az irányítás egy Apache botkormánya felett, hogy az erőviszonyokat a mi oldalunkra billentsük.
A rendezés ezúttal is profi, számos agyeldobós szituációval készültek a játékosok lekenyerezésére, tuti, hogy ilyen hatásosan sem zuhantunk le még helikopterrel videojátékban (maximum a 2007-es eredetiben). Van pár látványosan összeomló épület, de a fizika a lövedékek becsapódása és a különböző anyagokkal való kölcsönhatások során hozott újdonságot, szóval a ballisztikára ezúttal sokkal jobban odafigyeltek. A különböző matériákat át is lőhetjük, így az ellenfelet a fedezékek mögül is ki tudjuk ugratni, persze ezek főleg a fára vagy vékonyabb falszerkezetekre vonatkoznak.
Fontos megemlíteni, hogy a Modern Warfare-ben látott akciók egy része kifejezetten kizárja a Rambozás lehetőségét és megpróbálja muzulmáni komolysággal rávenni a játékost, hogy átérezze a szituációt. Tökéletesen megkoreografált harci szituációkat kapunk egy-egy épület kitisztítása során, a csapat precízen, tökéletesen teszi a dolgát, a sérült társakat biztonságba vonszolják, míg a többiek szobáról szobára tisztogatnak, velünk az élen. Igaz ezek többsége csak egyszer üt igazán, az újrajátszhatóság sokat veszít értékéből, de van benne azért két-három alkalom a nehézségi szintek miatt.
A kampány eseményei rengeteg klisé bombát is eldurrogtatnak, de gondolom senki nem számított arra, hogy végül elbukunk majd és a gonosz véghezviszi a tervét. Az önfeláldozás és az egész életet végigkísérő bosszú csak alap tézisek, részünk lesz keményebb, morális értékrendeket próbára tevő szituációkban is, így a jó ügy érdekében bizony piszkos eszközökhöz való folyamodás is megengedett (kínzások, zsarolások), és ha úgy adódik, akkor át kell lépnünk azokat a bizonyos határokat is. A történet amellett, hogy szórakoztató egyúttal kiszámítható is, a néhány órás akciózás végére menetrendszerűen szentimentálissá válik.
A küldetések igyekeznek kiszolgálni minden igényt, az adrenalintól fröcskölő fegyverpornót ugyanúgy megkapjuk, mint a feszült és halálos mesterlövészkedést, üldözést vagy a sötétben lopakodós, éjjellátó segítségével való gyilkolászást. A 14 misszió során elmondható, hogy a nyugodtabb, lassabb tempó az, ami igazán jól áll a Modern Warfare-nek. Ezek az éjszakai küldetések mélységgel, részletekkel látják el a játékmenetet, a fényforrások kilövöldözését hasznunkra fordíthatjuk és hangulatuk mellett vizuálisan is jól működnek a fény/árnyék hatások, na meg a robbanások hatására. Egyébként a negatívumként felfogható szűk pályák olykor biztosítanak alternatív útvonalakat is, igaz semmi jelentőségük.
Ezek a lassabb tempójú küldetések biztosítják a hatásvadász jelenetek megélését is, egy tömegmészárlás helyszínén a holtestek között elvegyülve és halottnak tettetve magunkat más érzéseket generál, mint mikor a rakétavetőt váltjuk minigunra és pár bekapott találat után egy fedezék mögött várjuk, hogy a vöröslő képernyő pár lélegzetvételt követően kivilágosodjon és meggyógyulva újraroboghassunk embereket agyonlőni. Az időben való ugrálás is sokat javít az összképen, feljebb tornássza a változatosság mércéjét, pedig a kisgyermekként szellőzőnyílásokon való menekülés nem a legbriliánsabb játékelem a sorozat életében.
Az átvezetők szuper látványosak, de a játék grafikája is rendben van. Mondjuk közel sem csúcskategóriás, de kifejezetten élvezhető, jól működnek a robbanások, a nappali és éjszakai bevetések a pontosan megalkotott fény/árnyék technológiának köszönhetően kifogástalanok, az egységek animációi is realisztikusak, leszakadó végtagok, szétrobbanó fejek sem hiányoznak, azonban mégis erősen érződik, hogy már a generáció végén járunk. A PC-sek esetében sokkal jobb a helyzet, ugyanis a fejlesztők gondoltak a legújabb videokártyák tulajdonosaira is, így személyi számítógépeken még ütősebbek az esti, vagy sötét missziók, köszönhetően a Ray Tracing nyújtotta effekteknek. A sugárkövetés valóban látványos, csak még az nem világos, hogy meg ér-e ennyi pénzt ez a technológia, amennyibe az új videokártyák kerülnek.
Technikailag nem lett hibátlan a végeredmény, de üdvözítő, hogy töltőképernyő nélküli játékmenetet kapunk, a háttérben az átvezetők alatt elvégez a rendszer mindent. A szokásos hibákkal fogunk találkozni, amiket már megszokhattunk a COD-októl. A szűkebb helyeken az MI rendszeresen feltart, útban van, fogunk bosszankodni a friendly fire miatt is, mikor beleszalad a torkolattüzünkbe. A gépi intelligencia sokat tököl a csatatéren, többször lehetünk szemtanúi annak, mikor a társaink bambán farkasszemet néznek az ellenféllel, meghagyva nekünk a piszkos munkát. Az elképesztően rövid történet a maga 14 pályájával 6-7 óra alatt felszámolható, és a szokásos módon csőpályákon fogunk haladni scriptelt események kíséretében.
Nagy szívfájdalmam, hogy szinte alig hoz valami újdonságot az új Modern Warfare a széria életébe, mert a módosított, finomított ballisztika minimum elvárás volt. Az ajtókat berúgás helyett, bagatell módon már finoman ki is nyithatjuk, ezzel bekukucskálhatunk, mielőtt rárontunk a fegyveres ellenségre. Ezeket leszámítva minden olyan, mint évekkel ezelőtt, valószínűleg úgy voltak a fejlesztők, hogy ami bevált azon minek változtatni. Bosszantó hibákkal, akadozó képfrissítéssel nem találkozni, apróbb, inkább vicces bugok jelentkeznek, mint furán viselkedő ragdoll, vagy a fegyverét rosszul tartó csapattárs.
VERDIKT
Összességében az Infinity Ward 12 évvel később, már nem tudta feltalálni a spanyolviaszt, inkább csak a kötelezőt tette le az asztalra. Hibátlanul felmondta a leckét, elismételte, amit az előd már korábban nagyobb hatásfokkal megtett, és alig tett hozzá az eredeti recepthez. Még mindig rendkívül hatásos és minden küldetése szerethető, de scripteltsége és mesterséges intelligenciája lerontja az újrajátszhatóságot, a játékideje pedig rekord rövidségű, igaz a Spec Ops módban folytatják a sztorit. Az új grafikusmotorra nagy szükség volt, már majdnem sikerült felzárkóznia korunk színvonalához, de az átvezető jelenetek karakterei kétségtelenül professzionálisak. A széria rajongói imádni fogják, remélhetőleg a többjátékos lehetőségek is átlagon felüli szintet hoznak, így az év végi szezon egyik nyertese lehet.
Szólj hozzá!