Hope – Remény – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Közel egy teljes órát kell végigizgulnunk Na Hong-jin legújabb, kifejezetten elborult és pokolian szórakoztató akciófilmjében, a Hope – Remény című filmben, mire egyáltalán meglátjuk a dél-koreai bányászvároskát feldúló szörnyet. Addig viszont a tiszta, tömény pusztítás kavarog a vásznon. Bum-seok rendőrkapitány (Hwang Jung-min) hívást kap a vadász unokatestvérétől, Sung-kitől (Zo In-sung), hogy egy brutálisan elintézett tenyészbika fekszik az út közepén. A legyekkel elárasztott, mély, vérző sebekkel borított dög láttán fogalmuk sincs, mi végezhetett vele. Amikor a kapitány visszatér a faluba nyomozni, lefejezett hullák és szétrobbantott épületek fogadják a szűk utcákban. Mire érdemi választ kapunk a rejtélyre, mintha már egy egész filmet lepörgettek volna. Ez az első egy óra viszont olyan szintű rendezői bravúr, ami annyira éles és precíz, hogy simán átveri a nézőt abban, ki is itt a jófiú és ki az ellenség.

Na Hong-jin korábbi munkái után amúgy sem árt óvatosnak lenni. A The Wailing fittyet hányt a megszokott műfaji szabályokra, és a feje tetejére állította a horrort; a Hope – Remény humorában és fordulataiban is megvan ugyanez a kiszámíthatatlanság. Bár úgy tűnik, mintha egy klasszikus, hősies westernként indulna, hirtelen átvált egy meglepően látványos és nagy költségvetésű filmre hajazó szörnyfilmmé, ami a Ragadozó és a Prometheus hangulatát idézve kérdőjelezi meg, milyen morális elvárásokkal ülünk be egy sci-fi akcióra. A sztori érdemi részleteibe nem mennénk bele, maradjon titok, ahogy a film is majdnem egy bő áráig rejtegeti a dolgokat. Azzal nem árulunk el nagy titkot, hogy a cselekmény két szálon fut. Az egyikben Bum-seok üldözi a várost feldúló szörnyet, míg a másikban az unokatestvére és a vadászcimborái indulnak be az erdőbe válaszokat keresni. Bár a film második fele inkább a vadászok szálára fókuszál, az első etap teljes egészében Bum-seoké és a zseniális hangkulisszáé. A kapitány mindig le van maradva néhány lépéssel: hallja a fegyverropogást, a robbanásokat meg a sikolyokat, de sosem éri utol a pusztítást. A követőfelvételek – amikből jó néhány olyan sima, hogy fogalmunk sincs, Hong Kyung-pyo operatőrrel hogyan hozták össze – végig a kapitány sarkában tartanak minket, és tökéletesen éreztetik kamerán keresztül is a tehetetlenségét. Amikor pedig végre meglátja a lényt, a leleplezés és a folytatás egészen új, meglepő élt ad a filmnek.

Kövess minket Facebookon is!

A hatalmas pusztítás ellenére a gárda meglepően kicsi. Sung-ae (Hoyeon), a higadt rendőrnő nagyszerűen kiegészíti a kapitányt, de feltűnik még egy kapzsi csapdaállító, egy idős gyűjtögető, meg egy másik zsaru is, aki talán a polgármester unokaöccse. És nagyjából ennyi. A figurák balfácán bénázása tökéletes komikus forrás, ami ötvözi a koreai akciófilmekre jellemző idétlen humort (még egy ütődött kutya is feltűnik a fináléban) a tősgyökeres western-klisékkel – ahol fegyvermániás alakok védik a földjüket a látszólag legyőzhetetlen betolakodókkal szemben. A szörnyek kiléte körüli csavar pedig alaposan összekavarja a nézőben a vérontás és a bosszú iránti vágyat. Ezért is válik az első óra utáni rész egy izgalmas, de kényelmetlen tesztté. Bár üldözésből akad bőven – néha talán túlságosan is hosszan húzva az időt –, a film utolsó kétharmada mintha elveszítené a lendületét. Mivel az eleje annyira pörgős, a későbbi, újdonságot nem hozó akciók kissé önismétlővé válnak. Ráadásul a rendező tesz egy éles váltást is: a karaktereit elkezdi teljesen hidegen, kegyetlen távolságtartással kezelni.

A figurák papírvékonyak, szinte semmit nem tudunk meg róluk, de ez nem hiba, hanem szándékos koncepció. Egyik ember sem különösebben szimpatikus. Bum-seok az első órában még vagány menő csávóként jelenik meg a pilótanapszemüvegében, a második félidőre viszont a kamera már csak egy pánikoló, korlátolt lúzerként látja, aki a saját félelme miatt képtelen bármiféle empátiára a bajba jutott lény iránt. Sung-ki szintén nevetség tárgyává válik. Ahogy haladunk előre, a szereplők végtelenül önzőnek, kapzsinak és erőszakosnak bizonyulnak. A „szörnyekről” pedig dühítően keveset tudunk meg. Na Hong-jin brutálisan leépíti a klasszikus hollywoodi hősstílust: a végére a kietlen, posztapokaliptikus úton a kamerája apró, jelentéktelen porszemekként mutatja be az embereket a körülöttük zajló eseményekhez képest.

A film legdörzsöltebb húzása, ahogy Taylor Russell, Alicia Vikander és Michael Fassbender karaktereit használja – vagyis inkább alig használja. Olyan lényeket alakítanak, akiknek a CGI-ja mintha még meg sem száradt volna (valószínűleg a cannes-i sietség miatt, és a mozibemutatóra kipofozzák), és alig van pár soruk. Az ő háttérsztorijukat megtartja az utolsó tíz percre, ami inkább tűnik egy folytatás felvezetésének, mint valódi lezárásnak.

VERDIKT

Vajon a rendező tényleg egy franchise-t épít, vagy csak kifigurázza a többi sci-fi gazdasági számításait? Imádja ezt a műfajt, vagy utálja? Minden kanyarban átírja a szabályokat, anélkül, hogy időt hagyna a nézőnek leesni a poénnak. Merész, provokatív és magabiztos rendezés ez, ami ingázik a lélegzetelállító akciók és a szatirikus karikatúrák között – miközben görbe tükröt tart azoknak, akik gépiesen rajonganak az üres akcióhősökért, miközben az igazán izgalmas sztori ott van az orruk előtt.