A halloweent itthon ugyan hivatalosan nem ünnepeljük, de a nyugati kultúrák beszűrődése nyomán egyre inkább ott van a köztudatban idehaza is. Mi nem kívánunk egyik tábor (pártolók, ellenzők) mellé sem beállni, mindenesetre jó apropó az esemény arra, hogy a legkedvesebb félelmetes játékainkat előszedjük és a figyelmetekbe ajánljuk.
Silent Hill 2 – Fonyódi Dávid
A csapatban én vagyok az egyetlen aki él hal a horrorért, mondhatni az egyik kedvenc zsánerem. Szívesen fogyasztom, képregényben, filmben, könyvben, de leginkább játékban. Elég régi motoros vagyok már a szakmában, volt szerencsém a Resident Evil, a Silent Hill vagy az Alone in the Dark és a hasonló korú szériákat a kezdetek óta követni. Végigkísértem őket a jelenbe, hogy azoknak is bátran tudjam ajánlani, akik esetleg nem voltak ott néhány konzolgenerációval ezelőtt és nem ismernék őket. Az említett versenyzők közül azonban a Silent Hill széria és annak is a második epizódja ami nagyon beakadt nálam. Tekintve, hogy a Konami Team Silent divíziója olyat tett le akkoriban az asztalra amire addig nem igazán volt példa. Mindezt megfejelték egy olyan zseniális soundtrack-kel ami máig párját ritkítja.
A történet szerint főhősünk egy levelet kap halott feleségétől, melynek hatására azonnal kettejük különleges helyére, Silent Hillbe siet. A városka neve gondolom azokban is kelt némi rossz érzést, akik nem tudják mik várnak itt főhősünkre. Szegény emberünk azonban még nem is sejti milyen megpróbáltatások várnak rá. Megérkezve, az emlékeiben kellemes helyként szereplő Silent Hill cseppet sem olyan mint korábban volt. A város kihalt és erős ködbe burkolózik, majd hamarosan fura és torz lények kezdik róni az utcákat. Melyeknek egyetlen célja, hogy minket jobb létre szenderítsenek. A főhős a várost egyre jobban felfedezve olyan borzalmas titkokra derít fényt, melyek életét és lényét is felforgatják. Nem is beszélve saját eltitkolt bűneinek felszínre kerüléséről. A Silent Hill 2 egy véresen komoly pszichológia horror játék. Nem a jumpscare-ekkel, hanem az atmoszféra teremtéssel, a lelkünkre és az elménkre gyakorolt hatással operál. Zseniális alkotás, ami eredetileg 2001-ben PlayStation 2-re, Xbox Classic-ra és később PC-re is megjelent. Néhány évvel később különböző remasterek keretében PlayStation 3-ra és Xbox 360-ra is eljutottak. A visszafelé kompatibilitásnak köszönhetően kiválóan fut Xbox One-on. De PC-n is tudunk különböző modokkal, a mai elvárásoknak is megfelelően kinéző végeredményt összehozni, a magyar feliratról nem is beszélve.
Resident Evil 2 Remake – Szarka Roland
A horror műfaj és én igen sajátos viszonyban vagyunk egymással. A zsáner kihagyhatatlan klasszikusait mind kipróbáltam, lehetőleg maximális fényerővel, de sosem szippantottak be igazán. Persze akad néhány üdítő kivétel, ami még így, idézőjeles kívülállóként is le tudott nyűgözni, mint az Outlast vagy az Until Dawn. Azonban csak egyetlen címre tudom azt mondani, hogy pillanatok alatt a kedvencemmé vált, ez pedig a Resident Evil 2 Remake.
Az eredeti játékkal nem volt szerencsém játszani, a Resident Evillel pedig mindig hadilábon álltam. Még az ominózus negyedik rész sem tudott lekötni, egyedül a hetediket játszottam végig, de az már egy új irányt jelölt ki. Ezért örültem különösen, amikor megláttam a fanfavorit 2. epizód újragondolt kiadását, ugyanis a modern látványvilág és a remek fogadtatás meggyőzött arról, hogy érdemes adnom még egy esélyt a franchisenak, és ez az utóbbi időszak legjobb döntése volt. Leon az egyik legszimpatikusabb főhős, akit valaha irányítottam, a történet túlnő a horrorok kliséin, Raccoon City városa pedig minden elemében hátborzongató. Kevésszer féltem annyira életemben, mint amikor Mr. X léptei közeledtek a folyosókon, amikor pedig ajtókat tört be előttem, majdnem a kontroller is kiesett a kezemből. A létező legnagyobb elismeréssel emlékszem vissza a hidegrázós kalandra, és bízzatok bennem, ha még engem is lenyűgözött, minden horror-szkeptikus gamer polcán ott a helye.
Little Nightmares – Sinka Tamás
A horror, mint videojáték műfaj nem feltétlenül az én világom. Vannak címek, amiket elismerek, sőt mi több kedvelek (pl. a Resident Evil 2 és 3 felújításait nagy kedvvel toltam), ugyanakkor akad jó pár, amelybe pont azért bele sem fogtam, mert túlságosan is para volt már nekem. Éppen ezért, hogy ha kedvencet kell mondani, az már eleve egy különleges játéknak kell legyen, ezért is esett a választás a Little Nightmaresre. A Tarsier Studios ezzel a játékkal lett igazán ismert, habár bedolgoztak ők már korábban a Little Big Planet szériába, sőt nekik köszönhetjük a zseniális Statikot is (hogy első és soha meg nem jelent projektjüket, a City of Metronome-ot meg se említsük).
A Little Nightmares azonban nem az a kedves világ, mint Sackboy kalandjai. Platformjátékoktól eltérően egy kifejezetten nyomasztó, félelmetes környezetet mutat be, amelyből mindenki nagyon szívesen hanyatt-homlok szabadulna. Így van ezzel a sárga esőkabátos, mára ikonikus főhős, Six is. A narratíva egészen különleges formában történik, hiszen egyetlen szó sem hangzik el a játék során, nincsen külön felvezetése sem a sztorinak, úgy tudjuk meg mi is a kislánnyal együtt a játék során, hogy mi történt és mi ez a hely ahová kerültünk. A hozzánk képest hatalmas méretű gonoszok, groteszk ábrázolásmóddal súlyosbítva igen félelmetesek tudnak lenni, kétszer is meggondoljuk, hogy a közelükbe merészkedjünk-e. A kiváló grafika és rendkívül atmoszférikus hanghatások mellett azonban a játék legfőbb ereje a hangulatában rejlik. Az a folyamatos feszültség amit nyújt, igazi halloweeni különlegességgé teszi, nem csoda hogy annyira várjuk a folytatást.
Szólj hozzá!