Gonosz halott: Égj! – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Ahogy a Gonosz halott: Az ébredés (Evil Dead Rise) esetében volt, az új felvonásban is egy nagyon fura család áll a középpontban, nem pedig egy baráti társaság az erdő mélyén. Bár a ház, ahol a sztori pörög, simán elmenne egy erdei kalyibának: elszigetelten élnek távol a nagyvilágtól, még térerő sincs, ezer éve elhagyatott és kívül-belül rohadó házban érti utol főszereplőinket a gonosz entitás. Ide érkezik meg Alice (Souheila Yacoub), akinek a sors fintora miatt pont itt kell dekkolnia, miután bántalmazó férje, Will (George Pullar) váratlanul feldobta a talpát. Senki sem látja szívesen, a srác fapofa anyját, Susant (Tandi Wright) és a szétesett apját, Edgart (Erroll Shand) is beleértve. De hát ez a kötelesség – még ha Alice-nak sincs semmi kedve az egészhez. A helyzet akkor válik igazán gázossá, amikor Will családtagjai egymás után változnak át démoni megszállottakká (Deadite-okká). Ezzel a családi összejövetel olyan rémálommá válik, ami után az összes jövőbeli, kínos rokoni kajálást megcsókolod majd.

Mielőtt azonban teljesen elszabadulna a pokol, a Gonosz halott: Égj! (Evil Dead Burn) elvarr egy szálat az előző részből egy elég ütős nyitójelenettel. A film amúgy teljesen különálló történet (leszámítva egy kötelező stáblistás jelenetet), de az említett 2023-as Gonosz halott: Az ébredés (Evil Dead Rise) részhez hasonlóan tele van utalásokkal és easter eggekkel a fanoknak, amik viszont akkor sem rontják az élményt, ha nem szúrod ki őket. 45 évvel az Evil Dead-saga indulása után a készítők hál’ istennek még mindig találnak új utakat ahhoz, hogy a Necronomicon és a démonok hogyan szívassák halálra a gyanútlan áldozatokat. Sébastien Vaniček rendező/társíró legújabb, feszültséggel teli fejezete kapott egy finom ráncfelvarrást. Megnézhetjük, mi történik, ha az ősi gonosz pont egy mérgező családi gyászolás közepén csap le, felerősítve a stresszt és a szorongást. A mészárlás csúcsra van járatva: beteg, csavart és teljesen könyörtelen. Az őrült, horrorisztikus poénok helyét gyorsan átveszi egy kíméletlen, gyomorforgató és brutális gore-fesztivál. Ez most nagyon betalált.

Kövess minket Facebookon is!

A francia Alice (Souheila Yacoub) egyáltalán nincs jóban az amerikai, toxikus apósékkal. Nem valami kedves banda, és a családi repedések csak mélyülnek, amikor a bántalmazó, étterem-tulajdonos férj, Will meghal egy autóbalesetben. A mogorva, hirtelen haragú apa, Edgar és a szúrós anya, Susan a menyüket hibáztatják, amiért „elvette” tőlük a kedvenc fiukat. A 85 éves, demenciával küzdő nagymama, Polly (Maude Davey) csak hab a tortán, ami teljesen leszívja Susan energiáját. Will tesója, a tizenéves írópalánta Joseph (Hunter Doohan) egy gyáva alak, aki képtelen irányítani az életét, mégis rá bízák a lepusztult családi ház gondozását (igen, ez egy metafora!). Joseph régóta szenvedő barátnője, Thya (Luciane Buchanan) próbál folyamatosan békebírót játszani a felek között.

A családi dráma Will temetésének hétvégéjén robban be. Persze nem elég, hogy Alice-t folyamatosan oltják, amiért ápolatlanul, sportcipőben és jegygyűrű nélkül jelt meg, és még egy rendes búcsúbeszédet sem írt. A káoszt Joseph indítja be, aki megtalálja a nagyapja titkos Necronomicon-kutatásait és eszközeit. Ezzel felébreszt egy dühös Deadite-ot (akit a rajongók a Gonosz halott: Az ébredés tavas jelenetéből ismerhetnek), aki autóbalesete után megátkozza Willt. A cél nemes egyszerűséggel megszerezni egy speciális tőrt, ami örökre képes végezni velük. Ahogy a fertőzés egyenként terjed a családtagok között – kihasználva a belső bizonytalanságaikat –, Alice-nak fel kell vennie a harcot.

Vaniček és Florent Bernard forgatókönyvíró zseniálisan adagolják a fekete humort, a nyomasztó hangulatot és a patikamérlegen kimért, durva erőszakot. Úgy építik fel a családi dinamikát, hogy nem rágják a szánkba a részleteket. De míg az előző részben szurkoltunk a családnak, itt egyáltalán nem kell sajnálnunk a Pryce-vérvonalat. Egyedül Alice-nak drukkolunk, hogy porig égessen mindent. Mindannyian szemét emberek, akik megérdemlik a szenvedést. Az atyai agresszió tisztán látszik a testvérek ellentétes személyiségében (Will dühe vs. Joseph gyávasága), míg az anyuka fojtogató, tagadó nevelése tönkretette a fiai kapcsolatait. Egyedül Thya sorsát sajnáljuk, aki rosszkor volt rosszhelyen, és akinek sorsa egyértelműen Joseph töketlensége miatt alakul így. A megszállott nő kíméletlenül rátámad a nagyira is, aki korábban azzal vádolta a legfiatalabb testvért, hogy lopja a pénzét.

Bár a készítők a végjátékban elfelejtik a saját univerzumszabályaikat, és Alice is hoz pár tipikus hülye horrordöntést (például amikor a nyilvánvalóan megszállt Susan segítségére siet), nagyon lazán fűzik össze a franchise múltját az új rész történéseivel, mi több, okosan újragondolták a Gonosz halott: Az ébredés egyik korábbi jelentéktelen jelenetét. Azt is mondhatnánk, hogy az új rész sztorijának ugródeszkájaként használjak fel. A család kötődése Raymond Knowby professzorhoz az Evil dead – Gonosz halott 2.-ből szintén szép utalás. A jelenetek nemcsak brutálisak és véresek, de még ötletesek is. Ez mindenképpen előrelépés, akik többre vágytak a végtelen mészárlástól.

A főszereplőt alakító Yacoub zseniálisan hozza a túlélő csajt. Simán felhúzza a forgatókönyv gyengébb pontjait, és mélységet ad a karakternek a kemény akciók közepette is. Ritka, amikor a sebezhetőség ennyire működik egy horrorban, de játékának köszönhetően abszolút hiteles az egész. Shand félelmetes főgonosz, hozza a kiszámíthatatlan, sötét figurát. Buchanan pedig láthatóan imádta a démoni szerepet, hatalmas szadista élvezettel tolja.

Philip Lozano operatőri munkája miatt a hangulat szándékosan komor. A folyamatos szürkeség nyomasztó és rideg textúrát ad a filmnek. A napsütés ritka, és közvetlenül a főhősnő lelkivilágát tükrözi. A tűz és a hőség fülledt, izzadt, büdös atmoszférát teremt, ami éles kontrasztban áll a gonoszok jéghideg természetével. A Double Danger zenéje hatalmas, operai léptékű: a monumentális kórusok és fúvósok csak fokozzák a groteszk hangulatot. A filmben van az év egyik legemlékezetesebb vágása is, ahol egy elgázolt, kocsira kenődő démontól egyből egy bulizó csaj rázós fenekére vált a kép. Abszolút szabadkezet kaptak a készítők, és ez egyben a nyitja is, hogy egy ilyen régmúltú franchise életben maradjon. Határozottan jó döntés volt, amikor új filmeseket engedtek a fedélzetre, s hagyták őket kibontakozni ahelyett, hogy szigorúan másolnák a sémákat. Ez a Mission: Impossible-nél is bevált az elején, egészen addig, amíg Christopher McQuarrie állandósult, ami az utolsó két résznél már érezhető visszaesést hozott.

Vaniček – aki Florent Bernarddal közösen írta a filmet – teljesen szabad kezet kapott. Néhány rajongónak talán csalódást okoz majd a korábbi rész után; a Deadite-ok, bár néha gúnyolódnak, sokkal sötétebbek, mint korábban. Vér ugyan van dögivel, de az egész inkább brutális, mintsem viccesen kaszabolós. Nincs vér-lift vagy vér-eső, bár egyfajta véres kéményt azért kapunk. Ahogy az alcím (Égj!) is sugallja, rengeteg a tűz, és az egész filmből árad a forró, izzadós hangulat. Ha a mostani európai hőségriadóra gondolunk, a mozi időzítése tökéletes a valóságból való menekülésre. Lehet, hogy te is izzadsz a teremben, de legalább nem egy démon akar kibelezni, szóval lehetne rosszabb is.

VERDIKT

A Gonosz halott: Égj! hozza a klasszikus keveréket: undorító pillanatok (ahogy szétverik egy ember fejét, vagy egy fájdalmas jelenet egy tollal) és sötét humor, köztük egy zseniális vizuális poén egy lépcsőlifttel és egy démonnal. A rendező és az operatőr, Philip Lozano figyeltek arra, hogy a látványnak saját stílusa legyen. A trailerekben már mutatott, vágás nélküli jelenet többszöri nézősre sikerült, de a kocsis őrjöngős támadás és a perspektivikus trükkök is nagyon ott vannak. Bár a befejezés nem durran akkorát, mint a film korábbi csúcspontjai, a film így is a széria egyik legemlékezetesebb és legegyedibb darabja. Azzal nem vitatkozik senki, hogy ez a film is bizonyítja: az Gonosz halott az egyik legkreatívabb horror franchise napjainkban.