Ki hitte volna, hogy a Rocksuli, a Jóravaló feleség, és egyéb vígjátékok epizódszereplője, Mike White, ilyen mélységekkel rendelkezik? Ha kicsit turkálunk a filmográfiájában, bár találunk olyan gyöngyszemeket, mint a rendkívül érzékeny Brad helyzete Ben Stiller-rel (aki a kamera mögött szintén teljesen más értékeket és stílust képvisel, mint előtte, lásd Különválás, vagy éppen a Kábelbarát), a Fehér Lótusz azért mégiscsak mindenkit hidegzuhanyként ért. A covid alatt debütált, irtózatosan gazdag, unott, üres emberek életét kiveséző sorozat mini szériaként indult. Azonban a tűpontos írás, a maró szatíra és a meglepően érzékeny megközelítés sikerhez vezetett, és a folytatás természetesen elkerülhetetlen volt. Szerencsénkre a szintén zseniális második évad után az idei szezonnal White a sztratoszférába repítette sorozatát.
Figyelem! A cikkben SPOILER olvasható.
Az alapfelvetésben nem változott idén sem semmi – az elején egy flashforward kereteiben egy ismeretlen valaki halálát tapasztaljuk meg, és egy teljes évadon keresztül gondolkodhatunk azon, hogy vajon kiről volt szó a számos főszereplő közül. White idén is illusztris társaságot vonultatott fel. A Ratliff család dinamikáiban éles és rendkívül pontos megfigyeléssel követhetjük egy kiváltságos család teljesítménykényszertől lassacskán összeroppanó dinamikáját.
Jason Isaacs az apa szerepében a világ tetején érzi magát – viselkedésében és kommunikációjában érezhető, hogy a világot, amit megkapott pénzének köszönhetően, a saját magáénak érzi, melyet ott és úgy formálhat, ahogy kedve tartja. Egészen addig, ameddig mindezt elveszíteni látszik egy múltban elkövetett hiba miatt. Látszólagosan boldog családja különféle módszerekkel próbálja túlélni az apa által rájuk kényszerített terheket. Patrick Schwarzenegger Saxxon-ja a “soha nem alszunk, folyamat edzünk, munka-munka-munka” mentalitásával próbálja betömködni a lelkében tátongó ürességet, és elterelni figyelmét a testvéreihez fűződő kissé furcsa, zavarba ejtő kapcsolatáról: akik igyekeznek vagy éppen sodródni az árral, vagy spirituális felvilágosodással kimászni a fojtogató légkörből. Felesége gyógyszerfüggősségével nyomja el szinte az összes érzelmét és érzékszervét, hiszen ha csak egy percig is szembe kellene néznie a valósággal, azt valószínűleg nem élné túl – ahogyan ezt ő maga is szavakba önti egy ponton. Parker Posey alakítása a szerepben a sorozat egyik csúcspontja: egyszerre szánni való, mégis végtelenül humoros, a folyamatos félálomban lézengő Victoria a teljes sorozat tematikáinak összefoglalása dióhéjban.
Leslie Bibb, Michelle Monaghan és Carrie Coon kapcsolata is érdekfeszítő: az évtizedes barátság leple alatt meghúzódó egymás iránt érzett harag, féltékenység és irigység keveréke végeláthatatlan egymás háta mögötti kibeszélésekben, felszín alatt meghúzódó csatározásokban, kihívásokban testesül meg. De érdemes még megemlíteni Walton Goggins és Aime Lou Wood párosát is, akik egy meglehetősen szomorkás, mégis rétegzett és mély variációt mutatnak be az “idősebb gazdag férfi és fiatal barátnője” sztereotípiában. Goggins karakterét valami kínozza, és szinte már semmi sem érdekli, csak hogy elérje célját, de barátnője a maga vidám, virágos ártatlanságával talán képes lesz benne felébreszteni valami olyasmit, amiről azt hitte, hogy már rég elveszett benne.
Bár párat kiemeltünk, a stáb többi tagja is ugyanolyan üdítő. Mook (a Blackpink-es Lalisa) és Gaitok bimbódzó románcát öröm nézni, és drukkolunk nekik, hogy az egyértelműen gyülekező felhők ártatlan viszonyukat ne érintse. Az első évad visszatérő karaktere, Belinda is hoz egy csomó furcsa, kínos pillanatot, hogy aztán ő is felelevenítsen egy hosszabb, átívelő történetszálat. Remek kiegészítői a központi, több játékidőt kapó karaktereknek.
VERDIKT
Idén még két epizód maradt hátra az évadból, így máris túllépték a már megszokott 6 részes felállást, ami a korábbi évekre volt jellemző. Ez talán egy amolyan kiáltványnak is vehető – ebben az évadban ugyanis White sokkal mélyebbre ás és lényegesen több időt szán a nüánszok kiemelésére és feltérképezésére. Bár sokan panaszkodtak az évadra annak “lassúsága”, vagy “eseménytelensége” miatt, azonban ebben az esetben pont az ellenkezőjéről van szó. A kapcsolatrendszerek sokkal bonyolultabbnak, több időt szántak a motivációk és a szereplők lelki állapotának feltérképezésére, és szerintünk ez a sorozat javára vált. A harmadik évad a valódi megtestesülése és kibontakozása White eredeti koncepciójának – plusz így még olyasmire is van időnk, mint Sam Rockwell meglepetés cameojára, melyben az évad, ha nem a sorozat egyik leghatalmasabb monológját hozza. Alig várjuk a finálét!
Szólj hozzá!