Karate kölyök – Legendák kritika

Kevés franchise képes úgy megragadni egy-egy új generációt, ahogy a Karate kölyök teszi. Valószínűleg kevesen gondolták volna 1984-ben, hogy a kiszámítható történetet, melyben Daniel LaRusso csupán pár hónap alatt elsajátítja a karate alapjait, elindul az All-Valley tornán, majd úgy kiüti (pontosabban rúgja) Johnnyt, hogy szegény még harminc év múlva is azt sínyli, egynél többször is el lehet sütni. Azóta azonban nem csupán láthattuk vagy háromszor, de még a Cobra Kai is újrázta, legalább négy különféle szereplővel. Az évek során szinte jöttek mentek a karate kölykök, hála az említett sorozatnak pedig egy egészen új szintre emelkedett a franchise – ennek ellenére a mozikba igen későn tért vissza, hogy folytassa a legendát. Li Fong vállát nem kevesebb nyomja, minthogy egyesítse a múlt ágait, de sajnos a kivitelezés megreccsen saját szerteágazó koronájának súlya alatt.

A tehetséges kungfu-növendék, Li Fong minden akarata ellenére egyenesen a Nagy Almában találja magát, s miközben a múlt visszahúzza, igyekszik megtalálni helyét a kaotikus városban. Helyi idegenvezetője Mia lesz, amit nem néz jó szemmel a lány expasija, az Öt kerület veretlen bajnoka. Li hamar a várost uraló uzsorások és dódzsójuk kereszttüzében találja magát, s egyetlen esélye, ha valamiképp győzedelmeskedik az Öt kerület versenyén. Szerencsére két legenda is a segítségére van, bár ő ezt sokkal kevésbé élvezi, mint mi nézők.

A történet ismerős, minden elemét kívülről fújhatjuk, s nem csupán akkor, ha a franchise rajongói vagyunk, de ez mindig is e filmek sajátja volt. Mondhatni azt kapjuk, amiért fizetünk – végülis minek térjenek el egy bevált recepttől, igaz megpróbálják megtölteni a széleit. A készítők tényleg rengeteg mindent akartak besűríteni az eredetileg valószínűleg sokkal hosszabb játékidőbe, s nem igazán érthető, miért is futamodtak meg. A jelenetek folyása, hogy az új karate kölykünk szavaival éljünk, nem alkalmazkodik, mint egy folyó, hanem rendre nekicsapódik a benne ülő szikláknak, ahogy megálljt parancsolnak nekik. Jönnek a beilleszkedési zavarok, a szokásos szerelmi háromszög, árulás, halál, PTSD – ezeken a szokásos fokokon ezúttal mind átsuhanunk, igazán nincs idő megállni és megemészteni őket, pedig alapjáraton Li múltbéli drámája erősen indul. Sőt, amikor ennek a traumának teret enged a játékidő, akkor végre azért az érzelmek is átjönnek a vásznon. A film nagyon igyekszik megágyazni a fiúnak New Yorkban, s ahogy édesanyja is hangsúlyozza, elnyomni minden régit, de lényegében a fele játékidő erre az alapozásra megy el. Mindez egyébként bármennyire is jelentéktelennek érződhet, a legenda szempontjából találó, hiszen Li is Kínából hozza magával tudását, hogy valami mássá formálja azt, akárcsak ősei. Karakterfejlődésről ellenben nehezen beszélhetünk, hiszen a keretes szerkezet adott, s Li amúgy is a céltudatosabb kölykök közé tartozik.

Bár a vágószobában fogalmunk sincs, mi történt, a karakterekkel szerencsére nem sikerült elbánni: Ben Wang mindent kihoz a szerepből, amit csak lehet, s a végére együtt vonulunk be vele a matracra, akárcsak elődeivel. Nem húzták meg vele a lázadó tanítvány klisét, végig tisztelettel bánik a rá bízott hagyományokkal, s tanáraival, ami meglátszik a színészek összhangján is. Stílusában láthatóan adtak rá, hogy tényleg hihetően Jackie tanítványa legyen, ikonikus mozdulatai tetten érhetők a sikátori összetűzésekben, s a végső összecsapásban egyaránt. Macchio karatéjából már kevesebb, de ugyebár ezt hivatott megtanulni, igaz erre ahhoz képest, hogy segítségért hívják, meglepően kevés hangsúlyt fektetnek – A karate kölyök viszont a végső megoldást hozza magával.

Onnantól, hogy egyesül a két ág, mintha magára találna a narratíva, kicsit összeszedi magát tempójában is, igaz nem tudja maradéktalanul behozni a kimaradt időt. Mivel Li már képzett harcosként indul, az ő edzős montázsát inkább a régi nagyok gegekkel teli rivalizálása színesíti. Macchio és Jackie simán önmagukat hozzák, beleadnak mindent, visszatérnek a régi technikák, utalások és poénok, s tényleg öröm nézni, ahogy Li fájdalmára, már ketten vannak. Összeboronálásuk sokkal, de sokkal nagyobbat is üthetne, fájóan, mégis rajongóként legalább örülni lehet, hogy nem fordították ki őket magukból és hasonlók. Azonban mindenképp fontos, hogy közel sem akkora a jelenlétük, mint például Miyagié volt, vagy amennyire beharangozták, rivalizálásukat pedig sokkal tovább néznénk, s nem is kellene más körítés mellé. Itt megint érthetetlen, hogy miért pont az a legrövidebb Karate kölyök-film, amelyikben minden, így a mesterek száma is nagyobb fordulaton pörög. Conor szerepében Aramis Knightnak mellettük már tényleg semmi sem jut, pedig ő sem egy olyan fiatal színész, akitől ne láttunk volna már remek alakításokat (Into the Badlands). Ennek ellenére jutnak neki jó pillanatok, ahogy egy meglepetésvendégnek is, akiről valószínűleg mindenki sejti, hogy ki lesz, s akinek igenis támogatjuk a Miyagi-dót forradalmasító ötletét.

Az újítások, mint az Öt kerület bajnoksága egyébként színesíti a megszokott tradicionálisabb formát, de egy kivételével itt is elcsúszik valami, mivel inkább underground-jellegű helyszíneket, s nem New York-i látványosságokat kapunk. Nyilván, egy Brooklyn híd vagy hasonlók nem kímélték volna a büdzsét, de ezt kreatívan ki lehetett volna küszöbölni, ha már így nevezték el. Sajnos a bajnokság is a tempó áldozata, de a végső nagy cirkusz előtt azért megállunk egy percre, hogy újra emlékeztessenek, miért is érdemes harcolni. A vágások a 2010-es rebootot idézik, de természetesen felnagyítva, igaz, lehet ez imponál az újoncoknak. Nem feltétlen arról van szó, hogy ennek a történetnek többre lenne szüksége mint másfél óra, csupán az egyensúly egy fontos tényező. Az animációs betétek és zenék egyébként találóak, így tényleg minden adott volt egy erős fának.

Némiképp minden film, s a Cobra Kai is igyekezett új generációkra hatni, gondoljunk csak bele, hiszen volt egy karate-lányunk is még Mr. Miyagi korszaka alatt. Bár az anno nem sült el jól, a Cobra Kai miatt a gyerekek a világ minden táján újra a menőséggel tették egyenlővé a karatét, ezzel is rámutatva, hogy a franchise tud valamit, amiben egyedülálló. Könnyedén adja át a képviselt, maguktól értetődő értékeket, amik sajátos hangvételét adják. S persze végtelenül menő is. Hiába volt klisés mindig is, aki fogékony rá, az élvezni fogja, igaz újdonságot nem igazán kap. Ezúttal hangvételben is visszatérünk a gyökerekhez, a 2010-es reboot komorsága csak nyomokban érhető tetten, újra minden a mára védjeggyé vált, mosolygós végsnitt felé vezet. Kár, hogy elődeihez képest erőltetett tempóban.

VERDIKT

A Karate kölyök – Legendák kevésbé ütős, mint vártuk, ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy rajongóként nem szórakoztatott. Ha az ismerős történet nem is lett pikánsabb, a bája megmaradt, Li-t pedig bármikor megnézném Miguel vagy épp Dre oldalán. Immár ő is karate kölyök, s vele valahol körbe is ért a legenda. Ha semmi más nem győz meg, például ez a kritika sem, akkor is érdemes megtisztelni Ralph Macchiót és Jackie Chant.