Csak egy éjszaka – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Will Gluck rendező már alaposan beírta magát a romkomok nagykönyvébe olyan filmekkel, mint a Könnyű nőcske, a Barátság extrákkal, vagy a kasszákat meglepően megrohamozó Imádlak utálni Sydney Sweeney és Glen Powell nagyot ment vígjátékával. Szinte borítékolható volt, hogy előbb-utóbb visszatér a jól bevált terepre. Három évvel később meg is érkezett a Csak egy éjszaka (One Night Only), ami lényegében egy A bűn éjszakája (The Purge) típusú sztori, csak épp szexre hangszerelve. Bár nem éri el a rendező legjobb munkáinak magasságait, még így is egy kifejezetten élvezetes – még ha néha kicsit hatásvadász is – kikapcsolódást nyújt.

A történet két idegenről, Owenről (Callum Turner) és Allie-ről (Monica Barbaro) szól, akik az év egyetlen olyan éjszakáján találkoznak, amikor a házasság előtti szex törvényileg engedélyezett. Az életük ennél nem is lehetne eltérőbb. Owen kívülről nézve sínen van: sikeres pizzériatulajdonos, a barátnőjét (Maya Hawke) pedig el akarja venni. Esze ágában sincs részt venni ebben az őrült éjszakában – egészen addig, amíg a barátnője egy romantikus vacsora közben be nem jelenti, hogy nagyon le szeretne feküdni a lenti szomszéddal. Allie életéről viszont a legkevésbé sem mondható el, hogy egyben lenne. Hiába javíthatatlan romantikus, a szerelmi élete a 12 órás ablakban lezavart futó kalandokat leszámítva nem létezik, a legjobb barátnője pedig habozás nélkül otthagyja az első szembejövő pasiért. A karrierje sem szárnyal: énekesnői karrierről álmodozik, ehelyett viszont különféle betegségekre való pirulákhoz énekel fel meglehetősen vicces szignálokat. Miután mindketten a padlón vannak, nekivágnak az éjszakának, hogy fejest ugorjanak az államilag elrendelt káoszba. Ez véletlen találkozások sorozatához vezet egy korántsem átlagos romkom cselekményében, miközben lassan kikristályosodik az elkerülhetetlen kérdés: vajon ezt a két idegent egymásnak teremtette a sors?

Kövess minket Facebookon is!

Gluck és a forgatókönyvíró, Travis Braun megpróbálták kikerülni a műfaj kliséit, ám emiatt a film hangulata elég komoly hullámvasútra kerül. Az első félidő egyértelműen komikus: a cselekmény akörül forog, hogy Owen és Allie egy égen-földön keresett óvszert próbál szerezni. A páros alig tölt időt együtt a képernyőn, csak néhány futó találkozás jut nekik, miközben mindketten másnál próbálkoznak. Ennek eredményeként a film egy kicsit túl sokat tehetetlenkedik, mielőtt végre felvállalná a valódi romantikus oldalát. Nagyjából a játékidő felénél vált át a sztori valami sokkal romantikusabbba, amikor Owent és Allie-t végre hosszabb időre egymás mellé terelik, és elkezd köztük kibontakozni a kémia. A film itt működik igazán jól. A kapcsolatuk hihetetlenül ragadós, és a néző akaratlanul is drukkolni kezd nekik. A szerelmi szálban kifejezetten frissítő volt látni, ahogy Gluck és Braun emlékeztetnek rá: van még valami igazán szép abban, ha két ember között valódi szellemi kapcsolat alakul ki. Egy ennyire felületes korban, ráadásul abban a zűrzavaros világban, amibe a karakterek csöppennek, ez meglepően őszintének hat. A finom ábrázolásmód az esetek többségében nagyon jól betalál.

Ehhez természetesen elengedhetetlen Callum Turner és Monica Barbaro közötti elképesztő szikrázás. Turner a legkarizmatikusabb formáját hozza, az esendősége pedig azonnal szerethetővé teszi Owent. Barbaro briliánsan partner ebben: a pörgős, szellemes energiája tökéletesen ellensúlyozza a srácot. Együtt minden közös jelenetet megtöltenek feszültséggel. Ha van a filmnek óriási hibája, az épp az, hogy túl sokáig tartja őket távol egymástól – a moziból kifelé menet valószínűleg mindenki azt kívánja majd, bárcsak még több közös pillanatuk lett volna. De az is lehet, hogy nem is a főszereplők viszik el a show-t. Ez a cím Mateo Rayt illeti meg, aki mindössze három percet szerepel, és szinte semmi köze a főszálhoz, mégis ő szállítja a film leghangosabb poénjait. A korát meghazudtoló komikusi időzítésének köszönhetően minden beszólása csont nélkül betalál.

A Csak egy éjszaka története három évvel az intézkedés bevezetése után veszi fel a fonalat, így a nézőben óhatatlanul felmerül egy csomó kérdés. Braun forgatókönyve nem megy bele a részletekbe, és mindenképpen megköveteli a nézőtől a józan ész felfüggesztését, de nem riad vissza néhány szatirikus politikai beszólástól sem. Az első felvonás magyarázó jeleneteiből egyértelművé válik, hogy a szurkálódások a jelenlegi kormányzatnak és annak a polgárok mindennapjaiba való beleszólásának szólnak. Még az is felmerül, hogy egy ilyen törvény egyáltalán nincs messze a valóságtól, ha tétlenül tűrjük az eseményeket. Bár a szatíra nem túl kifinomult, pont elég élt ad a filmnek ahhoz, hogy több legyen egy egyszerű, csavart ötletre épülő romkomnál. Az intézkedés betartatására is szántak némi energiát: minden állampolgár kapott egy bioszenzort, ami az év nagy részében pirosan világít, majd a 12 órás ablakban zöldre vált. Az 5G erejével állítólag azonnal érzékelik, ha valaki megszegi a törvényt. Az óvszer használata is kötelező, bár azt, hogy ezt miként ellenőrzik, teljes egészében a néző képzeletére bízzák.

Ahogy az Gluck korábbi filmjei alapján várható volt, a zenei felhozatal ismét a produkció egyik legnagyobb erőssége. A dalok biztosan meghozzák a kedvet a ritmusra bólogatáshoz, ráadásul Barbaro fantasztikus énekhangját is megcsillogtatják. Még az ellaposodó első félidőben is könnyű a képernyőn maradni, mert a zene annyira jól eltalálja a film hangulatát.

VERDIKT

Ugyan a Csak egy éjszaka távolról sem hibátlan, és a lassabb kezdés miatt páran lehet, hogy elveszítik a lelkesedésüket, a második fele az év egyik legélvezetesebb, leginkább feltöltő moziélménye. Olyan romantikus csúcspont felé építkezik, ami simán megbocsátja a korábbi botlásokat. Lehet, hogy nem válik azonnali klasszikussá, de ha romantikus vígjátékról van szó, erre mindenképpen megéri kiváltani a mozijegyet.