Billie Eilish – Hit Me Hard and Soft: The Tour – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

James Cameron és Billie Eilish koncertfilmje nem egyszerűen egy technikai bravúr a 3D-vel, hanem egy személyes és érzelmes zenei utazás, amely közelebb hozza az előadót. A filmből egy olyan oldalát ismerhetjük meg Billie Eilishnek, amit eddig talán csak a legnagyobb fanok tudtak. Kevés koncertfilm képes arra a moziteremben, hogy úgy adja át az érzést, mintha sok ezer ember előtt állnánk az arénában, miközben a közönség egyszerre énekli a dalokat, vibrál a levegő, és minden reflektor ugyanarra a pillanatra fókuszál. A Billie Eilish – Hit Me Hard and Soft: The Tour (Live In 3D) egy magasabb szintet ütött meg a műfajban, nem egyszerűen dokumentálja a turnét, hanem beszippantja a nézőt Billie Eilish világába, ráadásul mindezt úgy, hogy korunk egyik legnagyobb rendezője, James Cameron a karmester. Minden képkockán érződik Cameron profizmusa, új szintre emelte a 3D-technológiát.

Már önmagában szürreális párosításnak tűnik, hogy a Titanic és az Avatar direktora társrendezőként dirigálja Billie Eilish koncertfilmjét, és aligha ilyen végeredményről álmodtunk. Cameron állítólag egy email után lépett kapcsolatba Billie édesanyjával, Maggie Bairddel, és ebből nőtte ki magát ez a különös együttműködés. Az egész projekten egy különös „vibe” lesz úrrá. A szakmai területének két legnagyobb alakja dolgozik együtt, de a közös nevező az, hogy ugyanazzal a megszállottsággal állnak saját művészetükhöz.

Kövess minket Facebookon is!

A filmet a manchesteri Co-op Live arénában rögzítették, és maga a koncert is meglehetősen nagy attrakciónak számított. A playlist szinte Billie teljes pályafutását átöleli: előkerülnek a korai EP-k dalai, a sötétebb, agresszívebb slágerek, a Happier Than Ever korszak érzelmi szétesései, illetve az új album magabiztosabb, érettebb hangzásvilága is. Az egész koncertnek van egy nagyon tudatos felépített ritmusa, ahol az intenzív, kaotikus pillanatokat intimebb, személyesebb részek váltják. Billie Eilish színpadi performansza magával ragadó attól a pillanattól, ahogy fellép a színpadra. Még a filmvásznon keresztül is sikerült átadni azt az extázist, amit élőben átéltek a rajongók. És itt jön képbe Cameron, illetve maximalizmusa, mert rajta kívül senki nem tudja úgy életre kelteni a 3D-t, ahogy ő.

A film egyik legnagyobb erőssége a térhatás. Nem tolja a nézők arcába a kamerát, helyette inkább kihasználja mélységérzetet, hogy visszaadja a belső teret. Az aréna mérete, a reflektorok és díszletek távolsága, a tömeg mozgása mind sokkal valóságosabbnak érződik köszönhetően a forradalmi új 3D-s evolúciónak. Az Avatar-filmek után tényleg olyan érzésünk támadt, mintha nem egy lapos vásznat néznénk, hanem tényleg ott állnánk a tömegben. Egy különleges másik mellékhatás társul ehhez a megközelítését: amikor a közönség karjai belógnak vagy mobiltelefonnal kamerázzák az eseményeket az előtérben egy-egy szélesebb beállításnál, néha tényleg olyan érzése, mintha valaki a moziteremben beállt volna elénk. Normál esetben ez zavaró tényező, furcsa módon itt viszont még hozzátesz, felerősíti az élményt, s úgy hat, mintha fizikailag is az aréna lelátóján foglalnánk helyett.

A koncertanyag mellett a film időnként betekintést enged a színfalak mögé is. Cameron tudatosan háttérbe húzódik, és hagyja, hogy elsősorban Billie-ről szóljon a film. Kulisszák mögötti felvételeket szúrnak be, miközben a rajongókkal találkozik Billie, megosztja saját tapasztalatait, az egyik jelenetből kiderül, hogy mekkora állatbarát, vagy éppen megosztja tapasztalatait, s arról beszél, hogy teret szeretne adni azoknak a furcsa, kívülálló gyerekeknek, akik a zenéjében találnak menedéket. kreatív szempontból tudatosan építették fel és engedtek betekintést az előadás előtti órákba, mert ezzel sikerült elérni, hogy a személyes gondolatok összefonódnak a koncert dramaturgiájával.

Amikor Billie a hiphop hatásáról beszél, a következő vágásban az energikusabb dalokat halljuk. Erős az átkötés a What Was I Made For? című dalára is, amikor magáról és bizonytalanságairól elmélkedik, és lényegében ezért más ez a film, mint egy egyszerű koncertfilm, hiszen nemcsak egymás mögé illesztik a nyersanyagot, hanem egy gondosan felépített audiovizuális utazásról beszélünk. Ha már a nagyságról beszélünk, akkor másik erőssége a filmnek az, hogy mennyire intim marad annak ellenére, hogy a produkció gigantikus méreteket ölt (mármint a koncert nagyságához képest). Cameron egyszerre mutatja meg az aréna monumentális látványát és Billie legapróbb rezdüléseit is a színpadon. Egy hatalmas popkoncert és egy személyes vallomás furcsa keveréke az egész.

VERDIKT

A Billie Eilish – Hit Me Hard and Soft: The Tour (Live In 3D) több, mint egy rajongóknak készült koncertfilm. A látvány pazar, a 3D kidomborodik, Billie előadása pedig végig magával ragadó. Nem véletlen hívják az innováció mesterének James Cameront, és Billie Eilish-t a generációjának egyik legnagyobb popsztárjának. Ritka az olyan koncertfilm, amely egyszerre tud grandiózus és érzelmes lenni.