Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley kritika

Jó ideje már annak, hogy Axel Foley-t akciózni láthatta a közönség, bár Eddie Murphy sosem adta fel, hogy újra a nagyszájú zsaru bőrébe bújhasson. 1994-től kezdve ügyködött ezen, még egy sorozatot is megpróbált tető alá hozni, míg végül kitartásának és a Netflixnek hála megvalósult a negyedik rész, vagyis a Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley. A franchise minősége rezonál névadójával, a dombok legtetejéről indult, majd a a lejtő aljára ért, hogy most egy kicsit magasabban, a végtelen pálmafákkal szegélyezett sztrádán haladjon nosztalgiázva.

Alex Foley Detroitban él, s bár a világ igen, ő cseppet sem változott. Ugyanolyan eszeveszetten és gátlástalanul veti bele magát minden ügybe, amibe leginkább nem kéne, miközben bárki hasába lyukat dumál, legyen az bűnöző vagy épp rendőrtárs, hogy aztán a végén természetesen valahogy mégis győztesen jöjjön ki belőle. De vajon rá van szüksége az utcáknak, vagy neki az utcákra? Bármelyik legyen is, miután rég látott lánya élete veszélybe kerül visszatér a napfényes Beverly Hillsbe, hogy együtt a végére járjanak egy mindent átszövő korrupciós összeesküvésnek.

Kezdjük is talán az Axel Foley negatívumaival, melyeknek legnagyobbika önmagában a forgatókönyv és az első filmes rendező, Mark Molloy munkája, aki úgy tűnik, hogy semmilyen téren nem akart újítani. Ez egy franchise esetében valahol nem is feltétlen lenne probléma, hiszen sokszor jobb, ha nem akarják megváltani őket egyszemélyben, ám itt ez annyira jól sikerült, hogy a néző teljesen konkrétan biztos lehet benne, mit kap. A fentebb olvasható rövidke összefoglalóból ugyanis nagyjából a cirka két óra minden fordulata kikövetkeztethető. Ezen fordulatok között pedig nem nagyon fog az ember olyat tapasztalni, amit nem láthattunk már százszor a zsarufilmek szinte kötelező elemeiként, pedig azért ebben a zsánerben is megvan a potenciál az újításra is. A film egyik központi eleme ráadásul az öregedés, melyről sajnos szintén sikerült a legtúlhasználtabb kliséket összegyúrni, sőt több poént, ami elsőre még egyébként még viccesnek is hathat, szintén visszatérő elemként köszönthetünk a játékidő alatt. Ráadásul a téma önmagában mostanában talán kezd szintén túlhasználttá válni (a rossz szülő-gyerek kapcsolattal egyetemben), pedig talán nem feltétlen kell minden hősnek túlesnie ezen.

A kiszámítható cselekményből az akciószekvenciák sem emelkednek ki, egyértelműen néhány nagyobb ötletre helyezték a hangsúlyt, ezeket pedig összekötik a megszokott általános utcai lövöldözések, s némi családi dráma. A film lelke egyértelműen Murphy, minden mozdulatán látszik, mennyire akarta ezt, s mennyire a jelvényén viseli Beverly Hills és karaktere sorsát. Remekül egyensúlyoz bizonytalan énje beszólogatós és önreflexiós felei között, néha sikerült egy-egy tényleg érzelmes pillanatot is összehozni, kapcsolatát (vagy épp annak hiányát) pedig meglepően ügyesen ábrázolták lányával, akinek szerepében Taylour Paige hozza a kötelezőt. Kettejük dinamikája ugyan szintén nem tartogat újdonságokat, de legalább hihetőre sikeredett, ami nem hátrány, mivel a film jelentős részét erre igyekeztek építeni. Mellettük még az új karaktert megformáló Joseph Gordon-Lewittet érdemes megemlíteni, akivel Murphy sikeresen összehozta a film leghumorosabb és legjobb akciójelenetét, s aki láthatóan szintén úgy élvezte mint újdonsült társa, így ha más nem, ez a lelkesedés átragadhat a nézőre.

Murphy mellett a film másik érdeme a régi rajongók felé, hogy nem igen húzták meg a gyeplőt a poénok terén, sőt. Valószínűleg tudták, hogy ha ezt megtennék, az már nem egy Beverly Hills-i zsaru lenne, így Foley szabadosabbnál szabadosabb szövegeivel örvendezteti a minden bizonnyal főleg erre vágyó rajongókat, ilyen formán pedig egyáltalán nem okoz csalódást, igaz itt sem tűnik el sajnos a déjà vu érzés. A szájkaratékon túl a helyzetkomikumokat is kihasználták, még az ismétlődések mellett is (pl.: különböző, általában lassú és üldözésre alkalmatlan járművek használata), ráadásul Murphy úgy tudja előadni őket, hogy képtelenség nem megmosolyogni próbálkozásait. Az ismerős humor mellett persze egyben egy hatalmas nosztalgiavonatról van szó. Ugyan a régi karakterek csupán inkább tiszteletüket teszik, egyikük visszatérése sem igazán erőltetett, az ismerős vágások és jelenetsorok pedig minden ötödik percben rátesznek az összképre. Néha viszont olyan érzése van az embernek, mintha a készítők vagy talán Foley számára megállt volna az idő, és hiába hozták be például az öregség alaptémáját, nagyon sokban erre azért nem reflektálnak. A történetvezetés, a beszólások, a fordulatok, az elmaradt dorgálások mind ugyanúgy mennek mint negyven évvel ezelőtt, kicsit olyan mintha egy régi lemezt hallgatnánk meg újra, mely emlékeztetne a régi dolgainkra, de azokból nem vonnánk le következtetéseket.

VERDIKT

A Beverly Hills-i zsaru: Alex Foley végülis talán jobb lett mint a harmadik rész, de valószínűleg sokat emel majd a megítélésén a két film közt eltelt idő, s a viszontlátás öröme. Tényleg jó újra akcióban látni Foleyt, de nagy kár, hogy nem igazán tudták eldönteni, hogy egy új korosztályt szeretnének megszólítani, vagy az immár szintén nem fiatalságukat taposó eredeti rajongókat, akiknek minden bizonnyal többet ad majd mint az átlag nézőknek. A franchise negyedik része semmi újat nem tud felmutatni, cserébe aki ebbe a rendőrautóba beül dúskálhat a nosztalgiában, s legrosszabb esetben megmosolyogja a próbálkozást, akárcsak Foley Beverly Hills utcáit, majd bekapcsolja az eredetit.