Az Oak Street vége – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Az izgalmak hiányát még talán el is néznénk a filmnek, ha a emberi dráma vonalán sikerült volna valami érdemlegeset felmutatni. Sokaknak a nyár egyet jelent a dínókkal, hála a Jurassic World-sorozatnak, ami szinte teljesen kisajátította a prehisztorikus káosz műfaját, és eddig alig akadt kihívója a trónért. David Robert Mitchell író-rendező most mintha pont ezen szeretne változtatni Az Oak Street vége (The End of Oak Street) című alkotásával. Ez a négy generációt megszólítani kívánó, hamisítatlan Amblin-stílusú sci-fi kaland elkeseredetten próbálja túl-Spielbergelni azt a franchise-t, amit maga a korszakos zseni indított útjára.

A Platt család a klasszikus 80-as évekbeli kertvárosi modell megtestesítője, akiket a saját kis titkaik emésztenek belülről. Michael Giacchino magabiztos, dögös zenéje már a stáblista alatt beránt minket egy 1982-es michigani kertvárosi utcabálba, ahol a ruháktól kezdve a lakberendezésen át az autókig még mindig a 70-es évek stílusa uralkodik. Innentől megkapjuk a jól ismert a családbemutatót, sorra vesszük a főszereplőket: Denise, a háztartásbeli anyuka (Anne Hathaway) estéit azzal tölti, hogy kiadatlan regényt körmöl – kapaszkodj meg – egy háziasszonyról, aki ki akar törni a családi fészek aranykalitkájából. A férj, George (Ewan McGregor) épp pizzát hord ki, miközben Denise sejti is, meg nem is, hogy a férfit kirúgták a munkahelyéről. És természetesen házasságuk romokban hever, amit a tinédzser gyerekeik, Audrey (Maisy Stella) és Brian (Christian Convery) is tisztán látnak. A nagylány a méregdrága Cornell Egyetemről álmodozik, pedig tudja, hogy a szülei képtelenek kifizetni a tandíjat, míg a legkisebb srác épp azon van, hogy elkerülje annak az osztálytársának a bosszúszomjas bátyját, akinek a karját sikerült eltörnie. De a kölyköknek megvan a maguk baja a szerelmi ügyeikkel meg a Jumanji-szerű, biciklis szekálásokkal. Míg aztán egy szép napon a Platt család és az egész szomszédság arra ébred, hogy detroiti kertvárosuk komplett darabját mintha csak kiszakították volna a földből, és egyenesen a triász korba pottyantották volna. Áram sehol, a készletek végesek, így Platték kénytelenek óriáskígyókkal, éhes Pteranodonokkal és a saját belső feszültségeikkel megküzdeni, ha valaha is vissza akarnak jutni a saját korukba.

Kövess minket Facebookon is!

A film kifejezetten furcsa kitérőnek tűnik Mitchell életművében, aki a kultikus horrorjával, a Valami követ című filmmel robbant be, majd a csavaros, Los Angeles-i neo-noir Under the Silver Lake-kel cikázott teljesen más irányba. Bár az a két alkotás ég és föld volt egymáshoz képest, Az Oak Street vége még azoknál is drasztikusabb váltás: egy populáris, közönségbarát móka, ami egyszerre hat nagyszabásúbbnak és jóval kevésbé ambiciózusnak, mint a korábbi munkái. Mitchell mozija meglehetősen későn érkezett a 80-as évek nosztalgia-bulijába, amit még J.J. Abrams indított be a Super 8-cal, a Stranger Things első évadával és Andy Muschietti Az című filmjével ért el a csúcsra, majd a Stranger Things ötödik évadával végleg összeomlott. Ez a „ezt már ezer meg ezer helyen láttuk” érzés pedig még élesebb most, amikor ez a nyilvánvaló Spielberg-tisztelgés közvetlenül a mester saját, múltat feldolgozó modern projektje, A leleplezés napja (Disclosure Day) után fut be.

A legnagyobb gond viszont az, hogy a moziból hiányoznak az igazi akciójelenetek. Sőt, inkább azt mondanánk, hogy egy idő után nehéz eldönteni, mi volt a cél, mi volt a koncepció: akció- és kalandfilmet vagy horrorfilmet szerettek volna forgatni. Az ember azt hinné, egy kertvárosi díszlet kismillió lehetőséget ad a kreatív dínós tombolásra (ahogy azt maga Spielberg is bebizonyította Az elveszett világ: Jurassic Park fináléjában), de Mitchell egyszerűen nem tudja kihasználni az alapötletben rejlő ziccereket. A szereplők rengeteget rohangálnak, sikoltoznak, lövöldöznek meg kalimpálnak, de a direktor egyetlen igazán állleejtős vagy egyedi szekvenciát sem képes összedobni. A film meglepő módon nem is igazán helyezi előtérbe a dínókat – ellentétben azokkal a műfaji társaival, amik pontosan tudják, miért váltott rájuk jegyet a néző. A számítógépes őshüllők kinézetét sem vitték túlzásba, inkább elmennek egynek kategóriába tartoznak, de akár a költségvetés szűkössége, akár a magabiztosság hiánya miatt, semmi emlékezetes nincs bennük, ami egy lapon emlegethetővé tenné őket a mozitörténelem igazi őskori monstrumaival.

A film váratlanul véres lett, de nem meri teljesen beleélni magát a brutalitásba. Az izgalmak hiányát még talán el is néznénk, ha az emberi dráma vonalán sikerült volna valami maradandót letenni az asztalra. Úgy tűnik, mintha a sztori afelé építkezne, hogy a család végre összetartson, kiborítsák a bilit, és megerősödve haladjanak tovább, de a forgatókönyv a befejezéshez közeledve teljesen elfelejti azt a gazdag alapozást, amit az elején lerakott. Az meg külön ront az összképen, hogy McGregor szinte komikusan fásult és unott, mintha pontosan tudná, mennyire felesleges a karaktere – Hathaway viszont a javára legyen mondva, most is teljes bedobással és megbízhatóan hozza a figurát.

Flowervale uniformizált kisvárosát olyan tisztán vágta ki a jelenből a sors, mintha Isten körzővel rajzolta volna körbe, hogy aztán bedobja a jura kori sütőbe – és innen nincs menekvés. A meló, a szerelmi drámák, a fűnyírás, a cigizés, a házassági válság, a regényírás, a idegesítő szomszédok meg a hétköznapi élet többi apró-cseprő dolga azonnal érvényét veszti (érdekes módon az egyetlen kivétel az alkoholizmus). Az élet mostantól egyetlen dologról szól: a túlélésről. Mivel az óriási emberevő madarak, hüllők és kígyószerű szörnyek durva emberfölényben vannak, a család kilátásai nem túl rózsásak. Ami ezután következik, az egy megállás nélküli hajsza, teli blokkbuster-izgalmakkal, véresen vicces elhalálozásokkal, ritkán látott, ügyesen kitalált dínókkal és elképesztő vizuális effektekkel, amik életre keltik az egészet. A karakterek mélysége természetesen teljesen háttérbe szorul az akciók mögött, de a zúzós jelenetek legalább ütnek, és a rendező nem spórol a kreatív halálnemekkel. Rögtön az első menekülési kísérletnél egy madártávlati képből látjuk, ahogy a család próbál elhajtani (de lépten-nyomon 200 millió éves dzsungelba ütköznek), miközben legalább húsz szomszéd leli halálát a háttérben. Egyszerre borzasztó és nevetséges. Kapunk tollas, szárnyas velociraptorokat, teknősszerű páncélos dögöket, metrókocsi méretű, borotvaéles fogú óriáskígyókat, meg vékony, hegyes orrú T-Rexeket, amiknek szőrös halúszó fut végig a gerincükön. Olyan az egész, mint egy látogatás egy nagyon vad természettudományi múzeumban. A kamerák mögött ülő Mike Gioulakis hozza a tőle megszokott, korrekt iparosmunkát, ami sokkal jobban mutat a Jurassic Park-os digitális trükköknél, mint az élő szereplős felvételeknél.

De a fenyegető halál árnyékában, a bezárkózó kertvárosi lét közepette a film azért nem teljesen üres tematikailag sem. A kertvárosi életmódba való beragadás metaforája – ami itt egy szó szerinti, megkerülhetetlen, megsemmisítő és egzisztenciális kétségbeesést hozó körben ölt testet – meglepően nagyot tud ütni. Érezhető, hogy a megszokott mókuskerék, ami a hazugságokat, a fásultságot és az önromboló viselkedést szülte Plattéknál, most fizikai alakot öltött, hogy ironikus módon pont ez kényszerítse ki őket a komfortzónájukból. Ugyanakkor ez nem a Jégvihar, Ang Lee zseniális drámája, ami mély önreflexióra készteti a nézőt. A témát bölcsen úgy tálalják, hogy még azok is átérezzék a tétet, akik amúgy imádják a kertvárosi életet. Lássuk be: az, hogy az embert ne egyék meg nyerseségből a dínók, elég univerzális ügy. (Ráadásul a helyszín vicces, de nagyon igaz görbe tükröt tart elénk arról is, mennyire szeretjük a kutyáinkat – essen az eső, süssön a nap, vagy tomboljon a dínó-apokalipszis.)

David Robert Mitchell író-rendező egy ízig-vérig Amblin-stílusú mozit tett le az asztalra, de annak is inkább a J.J. Abrams-féle vonalából, de azért bevisz pár egyedi rendezői húzást, ami nagyon is rá vall: az egyik családi beszélgetést például szinte végig osztott fókuszú beállításban vette fel, mintha csak azt üzenné: „De Palma is lehet Amblin-stílusú!” A filmet átható komor hangulat szintén jelen volt a korábbi munkáiban; a rendező a Donnie Darko elemeit idézi meg a széthulló családra, a kertvárosi téridő-lyukakra és a sötét, fekete humorra fókuszálva. Ez a fajta humor viszont nyomokban sem emlékeztet arra, amit Abramstől vagy Spielbergtől szoktunk kapni. Bár náluk is jelen van a poénkodás, nem az a fajta, ahol olyan dolgokon nevetünk, amik más kezek között tragikusak lennének. Mindezek után egy sereg kérdés marad a nézőben, miután véget ér ez a szórakoztató, vicces, de amúgy elég felejthető mozi: tényleg ezen dolgozott Mitchell nyolc teljes évig? Hol volt eddig? Visszatér valaha valami igazán egyedivel? A Valami követ független filmes szenzáció volt, az Under the Silver Lake-et pedig méltatlanul süllyesztette el az A24, pedig 2018 egyik legjobb alkotása volt.

VERDIKT

Közel egy évtizedes hallgatás után most itt van Az Oak Street végével, épp forgatja a Valami követ folytatását, és állítólag már előkészületben van egy Jim Carrey-féle fantasy kalandfilmje is, amiben egy középkorú férfi egy bizarr nyári táborba keveredik, ahol egy „mitikus szürke fenevad őriz egy rejtett kincset”, és még sorolhatnánk, de fenntartásokkal várjuk. Ott volt a lehetőség egy kifejezetten szellemes és adja-magát befejezésre, amit Mitchell teljesen kihasználatlanul hagyott – végleg bebizonyítva, hogy bármilyen kreatív szikra indította el az írást, az rég kihalt… pont úgy, mint a dínók.