Hosszú várakozás előzte meg a Netflix-féle Avatár feldolgozást, s nem sokkal ezelőttig még a legtöbben megesküdtek volna, hogy katasztrófa lesz. A One Piece sikere után viszont érezhetően oldódott az aggodalom a produkció körül, mely végül tizenkilenc évvel és egy nappal az eredeti széria premierje után érkezett meg a streamingszolgáltató kínálatába.
Aang legendája immár eggyé vált a köztudattal, s az eredeti sorozat egy animációs és történeti mérföldkővé nőtte ki magát az évek során. Annak idején rögtön bebetonozta magát, s részről részre milliókat szegezett a képernyők elé, a népszerűsége hamar világméretűre duzzadt. Mi több, nem csak a Nickelodeon csatornáját leginkább követő gyerekek, hanem a felnőttek körében is. Karakterei, történetvezetése, a világ kidolgozottsága mind külön is példamutató elemei, de van egy félreismerhetetlen érzés mely összeköti ezeket és a nézőt, kérdéses volt, ezt eltalálják-e a készítők. Az eredeti szériát jegyző Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko egyébként elég hamar távoztak a munkálatokból kreatív nézeteltérések miatt, s bár egyértelmű, hogy mik lehettek ezek, mégis a végeredményt látva elmondható, hogy többségében alaptalan volt az aggodalom.
A cikk a továbbiakban spoilereket tartalmaz!
Az első évad a Víz könyvét öleli fel, tehát az első húsz részt igyekeztek adaptálni. Erre egyébként egy igen érdekes módszert választottak, ugyanis rendre több különálló történetet gyúrtak egybe. Így történt például, hogy Hei Bai mellett ugyanabban az erdőben helyet kapott Koh, az arclopó szellem, vagy Wan Shi Tong, aki eredetileg csak a Föld könyvében jelent meg. Ebben az esetben egyébként ez az összegyúrás érthetőre és frappánsra sikeredett, ügyesen választották meg kiket lehetne összecsoportosítani Aang ezen állomásával. Más esetben viszont ez kissé félrement, az Omashu-részek esetében egyértelműen túl sok mindenhez nyúltak, s ráadásul ott nem „csupán” szellemekről van szó, hanem olyan karakterekről is mint Bumi vagy Villám, akik a későbbiek során igen fontos szerepet töltenek be a történetben, ráadásul Aang vagy más karakterívében is jóval hangsúlyosabbak. Őket talán egy kicsit feláldozták a kapkodás oltárán, mely egyébként a sorozat eddigi legnagyobb hibája. A nyolc rész játékideje ugyan kicsivel rövidebb, mint az eredeti első évadé, mégsem csak emiatt lehet úgy érezni, hogy kevesebb fért bele. Rengeteg dolgot előre beemeltek a későbbiekből is, sőt még Korra történetéből is jutott, ugyanakkor olyan dolgokat is beleszőttek, amik nem kaptak helyet az eredetiben, ezek viszont szerencsére egytől egyig csak hozzáadnak a végeredményhez. Ilyesmiből Zuko herceg történetszálára jutott talán a legtöbb, így még inkább kiemelve a karakterét, s annak elnyomott, jóságos oldalát.
A történet újszerű vezetése egyébként a karaktereken is változtatott kicsit, mivel például kimaradtak az egyszerű kalandok melyekkel Aang eredetileg csupán avatársága elfogadását akarta halogatni (sőt egy kissé máshogy jön ki a menekülése is). Ugyan említésre kerülnek egy felettébb eltalált, s vicces jelenetben, de így Aang csupán inkább elbeszéli a történet során azt, amit megannyi résszel anno kifejeztek. Az őt alakító Gordon Cormier tökéletes választás volt a szerepre, megvan benne ugyanaz a huncutság, az a játékosság, de mégis valahol egy komolyabb verziót kell átadnia. A Sokkát alakító Ian Ousley hat a legtermészetesebbnek a gyerekszínészek közül, tényleg rászabták a karaktert, melynek viszont drámai oldalát szintén teljesen előrehozták. Én személy szerint Katarát (Kiawentiio) tudtam a legnehezebben megszokni, de ő sem marad el a többiektől, a legkiemelkedőbb viszont egyértelműen a Zukót életre keltő Dallas Liu. Neki volt talán a legnehezebb dolga is, hiszen a sorozat legkomplexebb karakterét viszi a hátán, gond nélkül. Suki (Maria Zhang), Teo (Lucian-River Chauhan) és a többiek is telitalálatok, de összességében, ha az elején döcögnek is, a gyerekek már ezen részek alatt is láthatóan fejlődtek, összeszoktak a karakterükkel, ez Cormier esetében a legfeltűnőbb, így egyértelmű, hogy a későbbiekben nem lesz gond e téren. Közülük az egyetlen kivétel talán az Azulát életre keltő Elizabeth Yu, aki bár így is jóval előbb bukkant fel, mint anno, még nem mutathatta meg őrületét, igazi ravaszságát, s így nehezebb megítélni.
A felnőtt színészek rengeteget dobnak az egész adaptáción, legtöbbjük ugyan láthatóan kisujjból rázza ki az egészet, mégis látszik mennyire élvezik. A hatalmas Ozai, Tűz ura, végre kellően fenyegető hála Daniel Dae Kimnek, s egész sokat kapunk belőle, annak ellenére, hogy az eredetiben mennyit szerepel. Ráadásul előrevetítik, hogy valószínűleg a jövőben az ő történetét is behatóbban fogjuk megismerni, mint a rajzfilmben. Az Iroh-t alakító Paul Sun-Hyung Lee közvetíti a legtöbb érzelmet, míg Zhao karaktere konkrétan újjáéled Ken Leung alakításában. A múlt Avatárjai közül egyértelműen a Kyoshit alakító Yvonne Chapman viszi a prímet, jelenete az adaptáció egyik legemlékezetesebb pontja, méltó a legendájához. Sajnos a többiek kicsit elvesztek mellette, különösképpen igaz ez Rokura (C.S. Lee), de reméljük vele később fognak foglalkozni az eredetihez hasonlóan. Az adaptáció egyik nagy nyertese még egyértelműen Gyatso karaktere. Aang mestere több játékidőt kapott, s eszméletlen milyen jó a dinamika az őt alakító Lim Kay Siu és Gordon között. Halálakor egy teljesen másfajta szomorúság érződött át, s talán ő az, aki összehozza ezt a komorabb hangvételt, az eredeti gyermekibb (lelki)világával.
A színészek mellett a látványra és az akcióra sem igazán lehet panasz. Láthatóan óriási hangsúlyt fektettek rá, hogy az idomításokban, hajlításokban (ki miként kedveli) legyen erő és elegancia, illetve, hogy tükrözzék azt, amit művelőjük szeretne végrehajtani, a szekvenciák pedig egész jól vannak kidolgozva. Appa és Momo is jól sikerültek, ügyesen megragadták apró mozzanataikat, bár vizuális értelemben azért valószínűleg még fognak fejlődni. A ruhák és a helyszínek sokszor egy az egyben lépnek át az animációból a valóságba. Láthatóan az egész esetében törekedtek a komorabb hangvételre, ez nem csak a karakterek drámáinak előrehozásában jelenik meg, hanem például a tűzidomárok brutalitásában. Persze a rajzfilmben sem finomkodtak, de itt néha már-már átestek arra a bizonyos túloldalra. Mindezek mellett poénok ugyan vannak, de mérföldekkel kevesebb, a helyzetkomikumok azért jól működnek és jobban is állnak az új vonalnak. A dialógusok terén is van hova javulnia, de mindent egybevetve bár hatalmas különbségeket tud felmutatni, valahogy mégis működik. Kérdéses, hogy a további évadokban mit fognak kezdeni azon szálakkal, amiket itt látszólag gyorsan megugrottak.
VERDIKT
Az Avatár – Az utolsó léghajlító nem lett teljesen hű adaptáció, legalábbis cselekményben. A szíve képes lehet visszaadni mindazt, ami miatt annak idején annyira megszerette a világ az Avatár-csapat történetét, megvan benne a potenciál, hogy méltó módon mesélje végig Aang és barátai elemi küzdelmét, annak is komorabbik oldalát. Legnagyobb problémája, hogy valahova nagyon-nagyon siet, pedig tényleg semmi oka sincs rá, szegény Appát nem muszáj így hajtani. Ez a világ megérdemli, hogy elmélyülhessen benne a néző.
Szólj hozzá!